Arra, hogy mik az "elfogadható" feleletek az ominózus kérdésre ("Miért nem akarsz gyereket?"), nem tudok tippeket adni, de szerintem el lehet ennyivel intézni (nálam anno működött)

Akkor neked mázlid van, mert egyes embereket SEMMIVEL NEM LEHET MEGGYŐZNI.

Tanulsz? Nem baj!Nyomorban élsz? Mit számít!Utazni, bulizni akarsz? Lehet azt gyerekel is! Stb.

 

A bajom azzal a szemlélettel van, amikor már messze nem erről van szó, hanem gyermekfóbiáról, és/vagy egy olyan mentalitásról, melyben a gyerek, illetőleg a szülői szerep az "élet megrontójaként" van aposztrofálva. Az ilyen gondolkodású emberek kábé úgy tekintenek a gyerekes szülőre, mint az alkoholistára és a borosüvegre az ő kezében. Megvetéssel, lesajnálással (ahogyan a piásra/"lestrapált" szülőre), egyéni és közösségi kártevőre (az italra/gyerekre).

 

Félreérthettél valamit. Én pl nem tekintek így ezekre az emberekre, és nem feltétlenül gondolom, hogy a gyerek elrontotta az életüket, bár van ilyen is, és ráadásul még csak nem is tudja magáról. Hanem arról van szó, hogy az ÉN életemet a gyerek tuti elcseszné, mert én semmi örömet nem találok bennük. Az pedig tény, hogy mindenki sokkal több mindent megengedhetne magának, és meg tudna valósítani, ha nem lenne gyereke. Ez egyértelmű, nem?

 

Nos, aki szellemileg igényes magára (beleértve az apákat is), ott a gyerek nem elbutítja a szülőket, hanem éppen ellenkezőleg: a kisdedkoron túl a gyerek is egy olyan tereppé válhat, ahol a szülők csillogtathatják műveltségüket, tudásukat, intelligenciájukat és ráadásul egy rendkívül fogékony közegre találnak ebben.

 

Ez legjobb esetben a gyerek késő tinédzserkorában valósulhat meg, amikor már értelmes vita- és beszélgetőpartnerré érik. Addig semmiképp. Lehet,hogy egy ötéves gyerek ötévesnek nagyon okos, de egy felnőtt számára mégsem egyenrangú szellemi partner.