altalanossagban irtam, mert en vagyok olyan arcatlan, hogy nett es kategorikus modon kozlom a mehem igenybevetelerol valo kivancsiskodoknak, hogy nem akarok gyereket, es kesz!:-) De altalaban, ha errol esik szo, az emberek folyton akarnak valami elfogadhato magyarazatot, hogy vajon miert is nem?

 

Én ebben - úgy önmagában - nem látok semmi rosszat. Ahogyan a Rapülők is megénekelték: "örülj, ha valaki még hátba ver!". :)

Az ilyen jellegű kérdezősködést nem rosszindulatnak, nem tapintatlanságnak értékelem (főleg rokonok, vagy engem kiskorom óta ismerők részéről - bár ez attól is függ, hogy konkrétan ki mondja) hanem szimpla, hétköznapi érdeklődésnek, "hogy ityeg a fityeg"-nek. Főleg az idősebb korosztály, akik sokkal szigorúbb normák között nőttek föl, ők természetesnek veszik, hogy az őket követő generációk is azokat a lépcsőfokokat fogják végigjárni, amiket ők is. Nem számonkérés akar ez lenni (szerintem), csak megszokás.

 

Rövid, határozott, de udvarias feleletekkel el lehet terelni a beszélgetést ilyen irányokból, ha úgy érzed, sértene, ha mélyebbre belemászna a kérdező az intim szférádba.

Ha viszont kapásból azt feltételezed az illetőről, hogy piszkálódni akar, akkor tényleg az lesz belőle a végén!

 

Arra, hogy mik az "elfogadható" feleletek az ominózus kérdésre ("Miért nem akarsz gyereket?"), nem tudok tippeket adni, de szerintem el lehet ennyivel intézni (nálam anno működött):

 

- Még nem érzem/érezzük felkészültnek rá magamat/-unkat.

 

- Nem nőtt még be a fejem/-ünk lágya, még nem tudnék/-nánk lemondani a bulikról, utazgatásról, stb.

 

- Tanulok még, be kell fejeznem/párom tanul.

 

- Nincs lakásunk/van, de sok hitelt kell törleszteni + nem tudnánk eltartani.

 

- Egyszerűen nem érzem/-zük még magamban/-unkban a vágyat, a késztetést.

 

Utóbbiból senki épeszű ember nem fog semmi rossz következtetést levonni, és azt sem hinném, hogy megindulna a rábeszélő hadjárat.

Szerintem azzal mindenki tisztában van, hogy a XXI. században, a modern fogamzásgátlási lehetőségek mellett tényleg minden nő (és férfi) szabadon dönthet családtervezési kérdésekben, ritka az az eset, amikor célok-tervek ellenére becsúszik a terhesség és muszáj megtartani. Mert ilyen élethelyzetben még az abortusz is "tisztességesebb", mint a nem szeretettel várt és/vagy anyagilag sem vállalható gyerek kényszerből való megtartása. Szóval nem úgy értettem én ezt, ahogy te gondoltad.

 

 

Amivel nekem a problémám volt és van, az továbbra sem ez! Ahogyan már többször is írtam, az rendben van, hogy valaki olyan személyiség, olyan lelki alkat, hogy felismeri saját magában azt, hogy gyermekvállalásra alkalmatlan, életvitelével ez semmiképp nem férne össze és ezért nem is vállal gyereket.

A bajom azzal a szemlélettel van, amikor már messze nem erről van szó, hanem gyermekfóbiáról, és/vagy egy olyan mentalitásról, melyben a gyerek, illetőleg a szülői szerep az "élet megrontójaként" van aposztrofálva. Az ilyen gondolkodású emberek kábé úgy tekintenek a gyerekes szülőre, mint az alkoholistára és a borosüvegre az ő kezében. Megvetéssel, lesajnálással (ahogyan a piásra/"lestrapált" szülőre), egyéni és közösségi kártevőre (az italra/gyerekre).

 

Valaki írta is, hogy gyermekes barátnőivel sorra lazul a kapcsolata, mert "értelmiségi nőből" lementek ők is óvodásba/8 általánosos háziasszonyba.

 

Nos, aki szellemileg igényes magára (beleértve az apákat is), ott a gyerek nem elbutítja a szülőket, hanem éppen ellenkezőleg: a kisdedkoron túl a gyerek is egy olyan tereppé válhat, ahol a szülők csillogtathatják műveltségüket, tudásukat, intelligenciájukat és ráadásul egy rendkívül fogékony közegre találnak ebben.

 

A másik oldalról nekem megvan a negatív véleményem az ún. értelmiségi nőkről (saját környezetemből)!!! Inkább 1000 kaki-pisi-tejbepapi, mint az a sok tudálékoskodás és pökhendiség ami lépten-nyomon körülvesz! De ez már erősen szubjektív.