Ezt a HVG legfrisebb számában megjelent cikket ide is célszerűnek tartom bemásolni. A derék németek nagy része is úgy vélekedett a gyermekről, ahogy az ide beírók igen nagy része: "Kinek mi köze hozzá?", "Nem érzem magam felkészültnek.", "Utálom a gyereksírást.", "Magánügy". Stb. Aztán a gazdaság nem működvén munkaerő nélkül, az aktív korúakat valahonnan pótolni kellett, s honnan a legegyszerűbb ezt megtenni? Hát onnan, ahol felesleg van. Ahol megszülik, s ilyen vagy olyan mértékben felnevelik a gyermeket. Azok odamentek és mennek, letelepedtek, be már egyre kevésbé illeszkedtek, mert nem osztják aztokat az eszméket, amelyektől mi hanyatt vágjuk magunkat. És most már egyre nagyobb a baj. A Weyer Béla cikk, csak egy nagyon finomított tálalása annak, ami Nyugaton zajlik. De már ő sem tudja elkerülni, hogy ne beszéljen róla.

 

Íme.

 

Kiiratkozók

 

Erejének végére érve a hatóságok segítségét kérte egy berlini iskola tantestülete, miután a túlnyomó többségükben külföldi tanulók szinte teljesen lehetetlenné tették a normális oktatást. Időközben kiderült: nem elszigetelt jelenségről van szó.

 

Az egyik iskolában óra alatt papírkosárral fociznak, időnként kirepül egy szék az ablakon, a szünetben pedig verekedés a program. A másikban azzal a gyanúval nyomoz a rendőrség, hogy rálőttek az egyik tanárra. A harmadikban óra közben berontott egy banda az osztályterembe, hogy ellássa egy riválisa baját. Múlt csütörtök óta mint egy katasztrófa sújtotta vidékről, úgy sorjáznak a beszámolók a berlini iskolák némelyikében uralkodó állapotokról.

            A sort a Berlin Neuköln kerületében lévő Rütli-iskola nyitotta meg, amelynek tanári testülete kétségbeesett levélben fordult a városi oktatási hatósághoz. Erejük végére jutottak – panaszolták a pedagógusok – iskolájukban eluralkodott az agresszivitás, a tanárok iránti tisztelet teljes hiánya. Semmibe veszik őket, óra közben időnként egy-egy tárgy repül a katedra felé. Egyes osztályokba a pedagógusok már csak bekapcsolt mobiltelefonnal mernek bemenni, hogy bármikor segítséget hívhassanak.

 

A diákok körében az a menő, aki balhés, akinek a legújabb a mobilja és a legdivatosabbak a cuccai, a tanulás nem számít. A tanárok legfőbb panasza, hogy a szülőktől semmi segítséget nem kapnak, hogy a viselkedési normáknak legalább minimális tiszteletben tartására rávegyék a gyerekeiket. Fogadóórákra nem mennek be, telefonon pedig nem lehet velük szót érteni hiányos nyelvtudásuk miatt. Az iskolában ugyanis jószerével már csak a tanári testület német. A gyerekek 84 százaléka külföldi, s általában alacsonyan iskolázott, elsősorban arab és török bevándorló szülőktől származik. A szóbeszéd szerint korábban az iskolában a szünetben és hazafelé az utcán a török fiúk uralták a terepet, mára az arabok, a libanoniak és a palesztinok vették át a helyüket. A rivalizálás időnként erőszakba csap át. Egy ideje biztonsági őrök, a múlt héten pedig, miután a városvezetés a tanárok levele nyomán – ami már több hete ott hevert ugyan, de csak akkor „robbant”, amikor, az egyik újság leközölte a pedagógusok kétségbeesett segélykérését – felfigyelt az aggasztó állapototokra, már kivezényelt rendőrök próbálták megelőzni az eszkalációt.

            A hirtelen feltámadt médiaérdeklődés nyomán kiderült: nem elszigetelt jelenségről van szó. Egy másik iskolából arról számoltak be, hogy alig két hete, a délelőtti ötödik órán 10-15 késekkel-botokkal felfegyverkezett arab suhanc rontott be az egyik osztályba, hogy rendezze nézeteltérését az egyik fekete bőrű tanulóval. Ezt a fiút az órát tartó tanárnak még sikerült kimenekítenie, mire a támadók elhurcoltak egy másik feketét, s őt verték meg. Egy harmadik iskolában valaki rálőtt a hazafelé tartó tanárra. A rendőrségi nyomozás még nem hozott eredményt, de az ottani tantestület is levelet fogalmazott az oktatási hatóságoknak. Ebben nem kevesebbet rögzítettek, mint hogy a tanulóik fele alkalmatlan a beiskolázásra, nagy részük egyszerűen nem fogékony az általános értékekre, a társadalmi normákra és határokra, s kiugróan sok közöttük a bűnelkövető.

 

A német iskolarendszerben – némi túlzással – a gyerek 10 éves korában eldől a további sorsa. Ekkor, a lényegében a magyarországi alsó tagozatnak megfelelő Grundschule után a tehetséges, jó tanulók, az érettségit, majd továbbtanulási lehetőséget ígérő gimnáziumba mennek. A közepesek a reáliskolát választják – a maradéknak pedig az úgynevezett Hauptschule marad, ahonnan elméletileg még mehetnének ipari tanulónak, de sokan már ezt az iskolát sem fejezik be 16 éves korukig. Bukdácsolnak egyik osztályból a másikba. Ezek azok az osztályok, ahol már több a bevándorlógyerek, mint a német, ahol tőmondatokban és kötőszónak használt káromkodásokkal törik Goethe nyelvét, s ahol – amint az a most a panaszáradat során elhangzott – minden további nélkül lekurvázzák a tanárnőt, ha okoskodik vagy fegyelmezni próbál. Ez utóbbi hátterében az áll, hogy a nőt csak kiszolgáló szerepre korlátozó bevándorló családban felnőtt kamasz fiúk egyszerűen nem hajlandók elviselni, hogy egy nő „beszóljon” nekik.

            A politikusok most pártállásuknak és vérmérsékletüknek megfelelően reagálnak. Van, aki az erőszakos bevándorló-fiatalok esetében a kiutasítást szorgalmazza. Mások a bevándorlók nyelvét beszélő szociálpedagógusok beállítását szeretnék. Az iskolarendszer bírálói szerint legfőbb ideje, hogy ezt az iskolatípust megszüntessék, mert ez nem csak a bevándorló, hanem a német gyerekek számára is zsákutca. Az integráció sikeréért aggódók pedig attól tartanak, hogy az ilyen nagy médianyilvánosságot kapó esetek háttérbe szoríthatnak olyan kezdeményezéseket, mint például annak az ugyancsak berlini iskolának az esete, ahol a szintén többségben lévő külföldi tanulók, a szülői munkaközösség és a tantestület együtt fogalmazták bele a házirendbe a német nyelv kötelező használatát nemcsak az órákon, de a szünetekben és az iskolaudvaron is (HVG, 2006. február. 4.), mondván, a leszakadás elkerülésének első feltétele, hogy szót értsenek egymással.

 

Weyer Béla/Berlin