Tegnap este a Duna-parton sétáltam. Egy magányos nő ült a lépcsőn. Sápadt volt, arcának kifinomult vonásai egyből megragadtak. Rámnézett valamiféle éteren túli fájdalommal a szemében. Mintha nagy ködön keresztül nézne rám. Leültem melléje. Semmiségekről beszélgettünk. Hangja hűvös volt és mély, fájdalomtól átitatott. Megborzongtam. Megfogtam a kezét. Jéghideg volt. Átkaroltam. Hirtelen felém fordult és teljes erejével belémkapaszkodott. Ajkaival szájamat kereste. Megcsókoltam. Szája kék maradt és jéghideg. Dideregni kezdtem. Ki vagy? – kérdeztem. Csak nézett rám nagy, kétségbeesett szürke szemekkel. Az öngyilkos lány volt, akit kihalásztak a metró sinjei közül. Azért jött ide, hogy a Dunába fojtsa magát. Hogy korrigálja a tévedést. Magamhoz szoritottam még egyszer. Dörgölni kedtem a kabáton keresztül, hogy fölmelegitsem. Számat újra az ajkaira tapasztottam és nyelvemmel próbáltam nyelvét átmelegiteni. Mindhiába. Mikor levegőt vettem, észrevettem, hogy szájából sötétzöld viz bugyborékol. Bocsánatkérően nézett rám. Szemeivel esedezett, hogy ne lökjem el magamtól és ne szaladjak el. Csak most láttam, hogy a kezei lilak. Te megtetted! – kiáltottam rá – mégiscsak megtetted. Hogy kerültel ide? Szomorú mosollyal rázta fejét, hogy úgysem érthetem. Hajából iszap és kukacok hulltak. Kétségbeesve becsuktam szemeim és magamhoz vontam. Öleltem, ahogy csak tudtam, teljes erőmmel szoritottam, csókokkal halmoztam el, ahol csak értem: arcát, szemét, haját, füleit, nyakát. De nem tudtam fölmelegíteni testének egyetlen porcikáját sem. Ajkam húsa oly hideggé vált, hogy már fájdalmat okozott, fehér fagykristályok ütköztek ki rajta. Egész testemben remegni kezdtem, végül nem birtam tovább és fölkiáltottam. Feleségem hálószobájában voltam. Őt öleltem magamhoz és csókolgattam álmában, öntudatlanul. Hagyjál már aludni egy kicsit. – nyöszörögte anélkül hogy fölébredt volna és elfordult tőlem. Az ágy üres felére zuhantam és könnyeim megállithatatlanul ömleni kezdtek. Olyan mély reménytelenséget és szomorúságot éreztem, mint még soha. Egész hajnalig zokogtam. Reggel, munkába menet láttam, hogy egy vizbefúltat emeltek ki a Dunából. Odafurakodtam és megnéztem arcát. Ő volt az. Vonásain béke ömlött szét. Arca kipirult. Ahogy vitték és lóbálódzott a keze, tudtam, hogy nekem integet.