Előre is bocsánatot kérek, ha esetleg érzékeny pontodra tapintok, nem akarlak bántani. Olyan bonyolult a helyzet, még plusz kerülőutakkal már végképp érthetetlen lennék.(Lehet, h. így is az leszek.) Meggyőzni se akarlak (főleg nem a szülésről), nem célom egyetértést kicsikarni.

 

1.Itt a topikon minden anya azt állítja magáról, hogy ő maradt értelmiségi nő, a szülés után is. Mivel ezt nem tudom leellenőrizni, mit mondhatnék erre? - mondjuk, sztem ezt itt pont könnyebb ellenőrizni, adott nick által látogatott topikok címei, az ottani hozzászólásai, stílusa legjobban az illető értelmére világítanak rá, más tulajdonságokra kevésbé lehet következtetni.

 

Nem, én sem örülnék, ha elbutulnának az ismerőseim. De tényleg nehezen tudom elhinni, h minden nő megbuggyanna agyilag, akinek gyereke születik - ez lehet, h. a Te környezetedben valahogy így alakul, de pl. az enyémben nem.

A kolléga-barátnőm kétgyerekes, és beszélgetünk róluk is - engem érdekel, jól csinálja a dolgát - meg szakmáról, politikáról, a napi hírek mindenféle vonatkozásairól, stb. Nem teljesen egyforma az érdeklődési körünk - nem vagyok méltó társa pl. sporttémában, a legtöbb férfit is lepipálja. (Hehe, az már csak a hab a tortán, hogy a leglilább entellektüel kolléganőmnek 3 gyereke van ... azok se hozták le a földre.)
Ráadásul temérdek értelmiségi, alkotó nő van, aki anyaként is teljesít, rájuk nézve általában is durván sértő ez az általánosítás.

A barátnőidről: én értékelem, hogy őszintén felvállalod az érzéseidet, nem játszod meg magad (na, AZ veszélyes igazán) - de képzeld el, hogy viszonyulnál bármelyik barátnődhöz, akinek bemutatván a Társadat, őszinte ellenszenvvel mustrálná egész este ... aztán látnád, hogy feszeng, ha megemlíted a Kedvesedet ...

 

A láncreakciót Te indítottad el - DE NEM TE VAGY A HIBÁS !!!
Te helyesen cselekszel: az érzéseiddel összhangban. Viszont itt a legtöbben úgy akarják rád húzni a felelősséget, h. egy nagyon fontos tényezőt, nevezetesen a gyerekkorodat meg az anyukádat, nem a megfelelő súlyán kezelik.

 

És itt jövök én, meg amit eszembe juttattál:
Van egy kis unokahúgom, jól kijövünk egymással, bár ritkán találkozunk. Évekkel ezelőtt viszont berágtam, ha csak a nevét hallottam is. Az meg teljesen kivágta a biztosítékot, amikor vidáman meghívtak minket - pár száz km távolság, autó nincs - a harmadik születésnapjára !!! Még jó, h. az esztergomi érseket nem rendelik oda !- kaffogtam dühösen a páromnak. Később durván féltékeny lettem rá. Felnőtt fejjel, a hároméves gyerekre !!!
Ezen már magam is megdöbbentem, muszáj volt rájönni az okára. Ez volt: a szülők, nagyszülők, rokonok mint bolygók a nap körül, úgy keringtek körülötte. Ünnepségek, vendégségek, kirándulások stb. - sokszor volt a kicsi a középpontban.
 
Borzasztóan fájt ezt látni, mert nekem nem volt részem effélékben. Mindig is vágytam rá, és azt hiszem, jó dolog megtapasztalni, hogy: mindenki velem foglalkozik ! És ha van ennek létjogosultsága, akkor ilyen egész kicsi korban - aztán, ezzel párhuzamosan jöhet a figyelj a másikra, legyél türelmes stb., "kaptál, most már adjál is".
Részben a szüleimen kívül álló okok miatt, mi eléggé bezárkózott, szürke életet éltünk (nincs testvérem), alig mentünk el valahová, alig jöttek hozzánk ... Később se vált rendszeressé a társasági élet; és én a mai napig küszködöm a kapcsolatteremtéssel, -fenntartással, mondhatni, központi problémám. (Ja, az első Igazi zsúrom 9 évesen volt - átjött a két szomszédlány.)
Az unokahúgom megkapott valamit, amire én csak vágyakoztam, ami hiányzott  - és most is fáj. DE: a rossz érzés az én hiányérzetem, és amikor ezt megértettem, azonnal elmúlt az iránta érzett haragom. Hiszen nem tehet róla ő sem, hogy oda született.

 

Biztos merész a következtetésem (valszeg el fogsz küldeni vele a francba):
azért a leküzdhetetlen ellenszenv, mert egyszerűen TÚL FÁJDALMAS azzal szembesülnöd, hogy olyan dolgokban részesülnek (pl. szabad csintalankodni), amiket Te is mindig szerettél volna, és szükséged is lett volna rájuk - és már soha nem kaphatod meg.

Én a fenti apróságot is évek óta emésztgetem - amin Te átmentél az anyukád mellett, az tragédia.

Na és akkor mi van ? - kérdezheted most, mire jó a bántalmazások emlékeit felpiszkálni ?
Lehet, hogy semmire, és nincs is rá szükség, maradhat minden az eddigiekben, hiszen lekezelted úgy, hogy ne rontsa meg az életedet.
Lehet viszont, hogy a két problémáról - a rossz viszonyod anyukáddal + gyerekfóbia - kiderül, h. tulajdonképpen egy, ill. a második nincs is, csak az elsőnek a valamilyen kivetülése. Sztem már ez is nyereség lenne.
Jó szakember kellene ehhez - a volt pszichológusod sztem egy kókler (nem csak a saját szakmája, de az egész magyar felsőoktatás szégyene is).

Ez az egész nem állt volna össze bennem, ha nem olvastam volna ezt a könyvet, amit szívem szerint mindenkinek ajánlanék, aki volt gyerek:

Susan Forward: Mérgező szülők

 

És még egy, ami hozzád szólhat:

Dave Pelzer: A névtelen fiú