Kedves Ráskai Lea !

Sokat gondolkodtam az írásaidon, és csatlakozom  az előttem szólókhoz, főleg rejához.

Elöljáróban: nincs gyerekem, bár benne vagyok a korban, és jó a párkapcsolatom is. Szeretnék szülni, de a magam érzései szerint, a magam idejében.
Leszögezem, nem akarlak rábeszélni a gyerekszülésre. Viszont úgy látom, segítene neked, ha egy kicsit toleránsabban tudnál viszonyulni a gyerekekhez és szüleikhez. Nehéz, tudom. De nyernél vele, és nem a társadalmi helyeslésre gondolok, hanem a személyes kapcsolataid alakulására.

Azt írod, hogy semelyik gyereket nem szereted, kivétel nélkül mind bosszant v. untat. Ezt nagyon nehezen tudom elfogadni: a rosszcsontok mellett igenis vannak kedves és értelmes gyerekek - csak nehéz őket észrevenni. (Ez egyébként tipikus: már felnőtt voltam, amikor egy hisztis gyerek láttán anyám, a felismeréstől megrendülten közölte: Te sose csináltál ilyet ...!)
Pedig a gyereklétnek is vannak értékei - szereted, érted a művészeteket, találkozhattál többször is azzal, milyen nagy becsben tartják az alkotók a "gyermeki látásmódot", "frissességet", pl. a modern festészet mennyit merített a gyerekrajzok világából.

A kicsik a látókörödből kiesnek, a hangjukat nem hallod meg, és negatív előítéletekkel közelítesz hozzájuk, ha, egyáltalán. Megérzik a viszolygásodat, hiába próbálod illendően palástolni. És ugyanazzal viszonozzák.
Az anyukák hasonlóképpen. Ahhoz, hogy a pólyacsomagból Ember váljon, nem elég a puszta  elhatározás - megváltozik a nő (a hormonok segítenek), átalakul a feladathoz. És az a kis vakarcs lesz a legfontosabb akkor.
Aztán ha megérkezel vendégségbe, és úgy tekintesz a gyerekre, mint valami különösen undorító csótányra - akkor bizony, előtör belőle az anyatigris. Hiába kedveled, és viszel akármilyen klassz ajándékot, nem fogja kívánni a látásodat. (Még az is lehet, h. ezt nem fogalmazza meg tudatosan, és maga sem érti, mitől lettél neki ellenszenves egyszeriben.)

Az "önfeláldozó mártírokat" én is nagyon utálom, pl. anyámat is gyakran kell helyreigazgatni emiatt. DE: gyereket felnevelni, a szó valódi értelmében, igenis nagyon felelősségteljes, és embert próbáló feladat, némi toleranciát, tiszteletet, - és adott esetben, segítséget is, megérdemelnek az anyák. (Mondjuk, a kölcsönpénzt meg kéne adniuk -  én egyébként egy rokony apukával kerültem ilyen helyzetbe :-(((

Nem azért furcsák veled a barátnőid, mert nem szülsz - én csupa anyuka között dolgozom, semmi bajunk egymással. Azért furcsák, mert totálisan elutasítasz valamit, ami az ő életükben nagyon fontos. Ekkora nézeteltérés simán tönkrevág bármilyen jó  barátságot.

Sajnálom, hogy egy ilyen értelmes nőnek így alakult az élete, és tartok tőle, hogy a barátnőid elvesztése csak a kezdet, ettől sokkal súlyosabb következmények is lehetnek.