Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelne karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállot belőlük, az is csak úgy állot ki, mint bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek.
- Jó reggelt atyafi! - mondták keményen a férfiak.
Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy "laknak-e odafenn".
- Maguk kifélék, mifélék?
- Mi turisták bvagyunk, bácsikám! - csicseregte egy sárga szájú lányféle.
- Az Isten éltesse! - hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi!
- Itt reggelizünk, gyerekek! - hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzire látszott. - Pompás itt!
- Itt az! - felelt illedelmesen Bence.
- Ez úgy-e magán nemzeti viselet? - kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya).
- Ezt viselgetem! - szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna.
-