Szabó Lőrinc: Nyári hajnal

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek, S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt;
a valóság magánya visszahódít,
és ami egy volt a fél éjen át,
most kettéválik és mint két kísértet,
nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?
ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég, és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud;
a fájdalom közel hoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folytatom életünket,
úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: -Te vagy? -Én vagyok!
Itt vagy- Kiáltok- de nem is kiáltok-
Itt vagy- de hisz ez oly természetes!
Itt vagy- Nem történt közben semmi- Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?- dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész... Csak vers!- De az se bánt-
Pillám lehunyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád:
Itt vagy? lehet... Már alszom... Jön a hajnal...
Fel kéne kelni... S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.