Máskor szárnyakkal álmodom, vállamból nőnek ki, mikor az utcán megyek. Ilyenkor szabadnak érzem magam, felröppenek. Az emberek csodálkozva mutogatnak, én meg nagy köröket írok le az égen. Kicsinek és távolinak látom őket. Sokáig körözök fent, élvezem a napfényt. A lentiek lélegzetvisszafojtva figyelik tökéletes mozgásomat. Egyre többen vannak, némelyik már próbálgatja szárnyait, mikor felébredek. Megmosakodom. Felöltözöm. Beülök a kocsiba. És érzem, hogy hátul nyomnak a szárnyaim, a deréktámasz ugye, meg a feszített biztonsági öv. Aztán látok egy borostás alakot behajolni egy kocsi ablakán, a piros lámpánál, a lába olyan furcsán hajlott, és az egész alak tízcentivel a föld felett lebeg. Tényleg furcsa, mire nem képesek, hogy egy kis pénzhez jussanak! Aztán megállít egy rendőr, és azt mondja, magának nem itt a helye, menjen vissza az ágyába, és ébredjen fel rendesen, mert az elszabadult álmaival már tele van a város, nem győzik elterelni a forgalmat. És akkor hazahajtok, és visszabújok az ágyba, hogy végre felébredhessek, rendesen.