Ebben, mármint az "az ivódik bele a gyerek agyába, amit lát otthon", van igazság. Én pl. utálom, mikor anyám mártírkodik. Ezen azt értem, hogy ha hazamegyek, és megkérdem, hol a tojás? akkor felugrik a fájós kábaival és rohan hozni, pedig én is be tudom hozni, csak a helyét kéne megmondani. Ha felszállunk egy buszra, és van egy üres hely, le nem ülne, mert ő azt akarja, hogy én üljek (miért?) én meg azt, hogy ő. És mindketten állunk. Ezt én utálom. Gyerekkoromban mindig én meg a tesóm kaptunk minden finomat, neki maradt a maradék, pedig jutott volna neki is, de ő nem volt hajlandó enni belőle. "csak egyétek". Hogy utálom az ilyen mártíromságot.

És erre mit veszek észre magamon? Felszállunk a barátnőmmel a villamosra, és ragaszkodok, hogy ő üljön le, pedig az én térdem operálták tavaly. A lakótársam azt mondja, (ha épp mosogatok) hogy hagyjam az ő szennyes edényeit, majd ő elmossa. Mire én? Á, ha már mosogatok, akkor elmosok mindent.... Ő persze simán otthagyja az enyémeket, még ha csak 1 db pohár is....