Bár csak néhány perc pihenésként ültem le, de ha már kérdezted, elmondom néhány szóban, mit is érzek. Egyszerre nagy örömöt, aztán meg nagy kétségbeesést. Előbb a lelkesedés, most az aggódás szorongat. Eddig felhoztam hatvan darabot, és ezek csak a legkedvesebbnek mondjuk a fele. Nagyon jól néznek ki, semmi hiba, de a pincében van még legalább kétszáz. Hát ezért az aggodalom, mi a fenét fogok csinálni velük? Ajándékozzam el, adjam el, mondjátok, de ha ki is nevettek, már most olyan kétségbeejtő a gondolat, hogy a többségüktől majd meg kell válnom. Ha szt mondjátok, ez már beteges, elfogadom. Viccesnek szánom, amikor azt mondom, hogy a gyerekeim, de azért ez nem csak vicc, hiszen a többségüket én keltettem életre, gondozgattam és nincs felesleges. Talán akkor éreztem hasonlót, amikor a kiskutyáinkat elvitték, még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok, meg is fogadtam, hogy soha többé! Na persze azért egy kiskutya több, ezért csak hasonló az érzés.

Képet nemsokat csináltam, de akkor ha kéritek, mindjárt csinálok. Most főznöm kell.