én cáfolnám. nálunk semmi ilyesmi nem volt, sôt.
azt nem állítom, hogy a mai napig is együtt élô szüleim házasságában nem fordultak elô igenis éles (verbális szinten maradó!) konfliktusok -és itt tegye fel a kezét, akinek a szülei 20-30-40 éve csak turbékolnak (ôszintén!), mint a galambok-, de az biztos, hogy számomra a család mindig is nagyon erôs kötelékként, biztos pontként állt a háttérben. Még az obligát kamaszkori lázongások idején sem rendült meg a bizalmam ebben. Nem csak a szüleim reprezentálják a családot, hanem a nagyszüleim, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, keresztszülôk is. Ez olyan erôs és rendíthetetlen kötelék, hogy gyakran viccesen csak la maffiának emlegetem magunkat:)))

szóval szerintem engem semmilyen komolyabb sérülés ezügyben nem ért. persze, lehetne csûrni-csavarni a dolgot, ki lehetne erôszakolni belôle valami pszichoizét, pl. hogy biztosan az a baj, hogy a saját apámra a mai napig is felnézek és szinte überelhetetlen a szememben (ja, "biztos azért van nehéz dolga a pasiknak"!), vagy hogy biztosan elkényeztett fruska voltam világéletemben (ami lehet, hogy igaz, ugyanakkor semmiféle majomszeretet nem jellemezte ezt a dolgot), de fölösleges. azt hiszem, körülbelül pont akkora arányban szembesültem jó és rossz tapasztalatokkal, mint bárki más.

Az is egy jó kérdés- ahogy itt valaki még felvetette pl. a kineziológus, te meg a pszichológus szükségességét- hogy ha azt veszem alapul, hogy minden embernek egy, a maga képére írt élete van, akkor azt mennyiben, milyen mértékben érdemes változtatni, alakítani. Hogy hol van a határ a saját (jó vagy rossz, de mindenképpen ránkszabódott) élet megélése és/vagy másfajta medrekbe való terelése, sôt erôszakolása között.
Csak egy dologban hiszek feltétlenül: hogy az életünket mi magunk alakítjuk, erre képesek vagyunk. Éppen ezért -bármilyen paradox is-, de amellett vagyok, hogy meg kell élni azt, még a rossz dolgokat is. Lehet pszichoanalizálgatni meg pszichoizélni, csak látni kell, hogy hol a határ eközött és a saját életünk megélése között. Nem azt mondom, hogy bele kell törôdni abba, ami van, de azt sem hiszem, hogy csakis egyetlen helyes, járható út van. Következésképpen ne úgy, és ne azért keressünk "segítséget", hogy bizonyos sztenderdekhez hasonulni tudjunk. Mert akkor az nem önismeretrôl, hanem agymosásról fog szólni, ennél pedig egy szar élet maximális bevállalását is tisztességesebbnek tartom.