Jót nevettem azon, hogy ha elutasító és közömbös vagyok a gyerekkel, épphogy felkeltem az érdeklődését. Ez ugyanis tényleg így van! A gyerekek általában hozzá vannak szokva, hogy MINDENKI tutujgatja őket, és tök csodálkoznak, hogy íme egy felnőtt, aki rájuk sem néz. Ez nagyon érdekli őket! :)

A másik, amit Gyomnövény felvetett, miszerint félek a gyerekektől (amúgy gratulálok, kiváló meglátás), esetleg azzal lenne orvosolható, hogy azért is a közelükbe megyek. Hát én vagyok a kivételek kivétele, úgy látszik.

Két hónapig voltam baby-sitter külföldön (nem volt más munka, meg amúgy is ki akartam próbálni, hátha megszeretem a gyerekeket), és már visszafelé számoltam a napokat, hogy meddig kell még kibírni. Olyan utálatos voltam már a végén a gyerekekkel, hgoy nagyon csodálkozom, miért nem rúgtak ki a szülők. Én az ő helyükben kirúgtam volna magamat.

A párom gyermekével sem jövök ki jól. Amikor megismerkedtünk, persze tudtam, hogy van gyereke, és akkor is arra gondoltam: itt a nagy lehetőség, hogy rajta keresztül megszeressem a gyerekeket. De ez sem így történt. Eleve majdnem másfél évbe telt, mire rászántam magam, hogy először találkozzak a gyerekkel, utána pedig ezek a találkozások olyan kínosan sikerültek (kb. 5-6 alkalommal találkoztam vele), hogy úgy döntöttem: amikor a párom elhozza hozzánk a gyereket, addig én inkább lelépek otthonról. Most sem véletlenül ücsörgök a munkahelyemen az Internetnél...

Ilyenkor hozok be tanulnivalót, olvasnivalót, meg netezek. Hát ez van.

(Jó két év elteltével megint megpróbáltam találkozni a gyerekkel, de ekkor sem lett jobb a helyzet. A köv. próba majd akkor lesz, amikor jó kis utálatos kamasz lesz, vagy még nem tudom...)

De erről többet nem írok, mert esetleg rám ismernek az ismerőseim. :) Ez végképp nem egy szokványos helyzet, tudom.

Vagy priviben, de itt nyilvánosan nem.