Egyébként ha már a konkrét kérdést boncolgatjuk:

Protagorasz óta minden relatív. Az ókori görög azt mondta: minden dolog mértéke az ember.

Vagyis egy adott korban, kultúrkörben, társadalomban, tájegységen az éppen uralkodó normák, közerkölcs, értékek, stb. a viszonyítási alapja annak, hogy ki a "normális" (norma-normális!) és ki tér el attól (másság, deviancia - de e kettő nem ugyanaz!).

Ez olyan, hogy pl. egy tanár is általában úgy osztályoz, hogy a legjobb dolgozatot írónak adja az ötöst, és a többiek teljesítményét már ehhez a szubjektív mércéhez viszonyítja. Másik iskolákban lehet, hogy ugyanez az ötöst kapó diák hármast kapna, a többiek meg még rosszabbat, illetve lenne olyan suli is ahol az ötöst kapó diákhoz viszonyítottan hármast kapott tanulók is beleférnének esetleg a négyesbe.

Hülye hasonlat, de nem tudom mással érzékeltetni.

Egy biztos: bűntudatot nem szabad érezni, hiszen ezzel nem tettél rosszat senkinek, és a párod akarata is egyezik a tiéddel. Ha viszont a lelked mélyén mégiscsak "zavar" ez a dolog, akkor csak ki kéne ezt vizsgál(tat)ni! Mert az, hogy zavar, az kétségtelenül nem normális! Ez olyan, mint a plasztikai műtét: ha horgas orra van valakinek, akkor az az orr kétségkívül kitűnik a többi orrforma közül, de ha tulajdonosát nem zavarja, akkor semmi baj azzal az orral - nem kell megműteni.

Ha viszont az illető rosszul érzi magát emiatt az orr miatt, és plasztikai sebészhez megy, akkor ez azt jelzi, hogy számára mégiscsak gondot okoz, saját magát nem képes így elfogadni, stb. Ennek pedig elsősorban pszichikai oka van, még akkor is, ha tényleg szebb lesz az orrforma a plasztikai műtét után és aztán elégedett lesz magával (vagy mégsem?) a páciens.