Na, ez az!

Régebben leveleztem egy amerikai lánnyal. Ő két évvel volt nálam idősebb, kórosan elhízott és halmozottan beteg volt, depressziós, a szüleivel lakott, akik szintén súlyos betegek voltak és ők hárman egymás idegeire mentek a nap minden percében. A lány mesélte, hogy az apjának szinte évenként változott, hogy hol kapott munkát. Az ágról ágra szállás az egész családot megviselte, a szeretetet és a kötődést aláásta, a lány egyik iskolájába sem tudott beilleszkedni, nem tudott barátokat szerezni, pasit sem talált magának sehol - a kör bezárult. A betegségeit is ezeknek a hányattatásoknak köszönhette az egész "család".

Az életút ironikus fordulata, hogy szerencsétlen sorsa miatt a csaj már csak otthoni, interneten keresztül végezhető távmunkát tudott csak vállalni, azt is valamelyik rokona vállalkozásában.

Állandóan azt hallom és azt olvasom mindenhol, hogy lenne itt munka Mo-n, de a magyar ember túl maradi, röghöz kötött, két kilométerrel sem hajlandó arrébb menni... Hát ezt akarjuk?

Én hajlandó lennék másik városba, faluba, megyébe, esetleg országba is költözni, de csak azzal, ha ott már egész hátralévő életemre biztosított lenne a maradásom. A munkám, a lakhatásom, a házasságom, a gyerekeim számára az iskola, stb.! Nem vagyok én vándormadár.

Mert az tény, hogy itt és így, meg ahogy eddig folyt az életem, az nem jó, abból már nem kérek, azon minden további nélkül változtatnék - de csöbörből vödörbe kerülni nem akarok!