Besenyô Pista bácsi és hasonló cipôben járó urak történetén gondolkozva, lenne énnekem is egy érdekes történetem. elôrebocsátom, akirôl szól, azzal a viszonyom leginkább semmilyen, talán kissé inkább a "kerüljük el egymást, ha lehet"-kategóriába tartozott. (csak, hogy nehogy azt higgye bárki is, hogy pusztán a személyes szimpátiám okán tartottam nagyon korrektnek és valahol rokonszenvesnek az ô -akkor még- meglepô történetét.)

szóval egy közös út során beszélgettünk mindenfélérôl, és a 40 körül járó pasi elmesélte, hányadán is áll a gyerekekkel. Fiatalabb korában majd' egy évtizedig élt együtt egy lánnyal, és elôre világossá tette, hogy gyermeket, azt semmiképpen sem akar. Nem is volt ezzel semmi gond. Aztán egyszercsak a lány úgy döntött, hogy de ô bizony mégiscsak szeretne. Megbeszélték a dolgot, azt is, hogy nyilvánvaló, hogy innentôl kezdve különválnak az útjaik, a férfi pedig nem fizet, nem tart igényt a láthatásra, nem fog szerepelni a gyerek életében semmilyen módon, és viszont. Mondhatni, elejétôl fogva tisztázták, hogy a gyermeknek biológiai apja van, de ezenkívül semmi. Nagyon korrektnek tartom, hogy ez a nô sem akkor, sem késôbb, soha, semmikor, semmilyen igénnyel, követeléssel nem kereste meg az ex-barátját; amikor terhes lett, úgy vállalta a dolgot, hogy kizárólag a maga erejére, akaratára, energiáira támaszkodva tette azt. A vicces az -de ezen tulajdonképpen semmi csodálkoznivalót nem látok-, hogy még mielôtt megszülte volna a lányát, már olyan partnere volt, aki az "apás" szüléstôl kezdve azóta is saját tulajdon gyermekeként szereti és neveli a kislányt, habár a gyerek (aki azóta valószínûleg már szintén felnôtt ember) állítólag tudja, hogy nem ô a vér szerinti apa.
Az "igazi" apa meg folytatta tovább az életét, tanult, dolgozott, és bár tudta, hogy van egy vér szerinti lánya valahol, ez semmilyen szinten nem érintette az életét. Pár évvel a gyerek születése után, amikor egzisztenciája is úgy engedte, megvalósította azt, amit már vér szerinti gyermeke születése elôtt is mindig tudott és akart: megkeresett egy nemzetközi szervezetet és rajtuk keresztül az elsô gyereket, akit figyelmébe ajánlottak -egy thaiföldi kislányt-, azóta is havonta támogat bizonyos összeggel. Ô azt mondta, saját gyermeket nem akar, ellenben hasznosabbnak érzi, ha már a világon lévô szerencsétlenebb sorsúakat támogatja. Érzelmi viszonya ezzel a gyerekkel sincs, mondta, minden karácsonykor kap tôle egy köszönôlevelet, néha fényképeket is, de még ez sem foglalkoztatja ôt különösebben. Éli az életét, gyerek nélkül, és úgy van jól minden, ahogy van.

Nekem itt mindhárom felnôtt részvevô hozzáállása szimpatikus: az anyáé, aki tényleg vállalta a felelôsséget a saját döntéséért, az új baráté, akinek abszolút nem volt tétel, hogy kizárólag csak a saját génjeit örökíthesse tovább, és hát ismerôsöm hozzáállása is szimpatikus, mert következetes volt.

Na, azért még hozzátartozik a történethez egy igen lényeges tény: Ez a történet nem magyar. Nem a mi társadalmunkban játszódik, hanem holland-belga-francia koprodukcióban, és én úgy értékelem, hogy happyenddel...néha azt érzem, fényévek választanak el attól a világtól minket. Nálunk még mindig megy ez a görcsölés, a társadalmi elítélés, ami nôket-férfiakat egyformán sújt, ha nem akarnak gyereket. Hozzáteszem, a nôket talán még jobban is, ha egy nô szándékosan nem szül, akkor önzô kurva, egy pasitól kevésbé kérik számon, ha nem akar apa lenni. Ugyanakkor meg az is igaz -és bizony, ebben nem nagyon tudom tisztelni a saját nemem-, hogy épp a "gyengébb"-nek deklarált nôk másznak bele legcsúnyábban az életükbe. És ehhez egy gyenge nôböl egy is elég. Szóval, akit nem a partnere, azt a társadalom..., de keresztül-kasul cseszegetjük egymást ezügyben.