Igen, ez egy érdekes téma. Én 34 évesen azt gondolom, nem akarok gyereket, hiszen még én is gyerek vagyok. Ezt az is "bizonyítja" hogy nehezemre esik egy 40-45 éves pasit "jó napotozni" mert néha még ma is az jönne a nyelvemre, hogy "csókolom". Hiszen úgy tanítottak, hogy a felnőtteknek így kell köszönni....

Szóval ilyen hozzáállással, hogy lehetne gyerekem? Nem tudnám magam anyaként elképzelni sehol, sehogy, semmikor. Nem tudom, mit csinálnék, ha leejteném, ha nem ébrednék fel rá, hogy sír pedig kiderülhet, hogy nagyon-nagyon beteg, és minden perc számíthatna. Mi lenne, ha elhagyna az apja? Hogy nevelném fel? Miből? Hogyan?

Aztán ott a másik oldal, hogy mennyire irigylem azokat, akik egy "biztonságos" családban élnek, férj, gyerekek, ... és hogy nekem ilyenem sose lesz, hogy én senkinek se kellek (nincs senkim) senki se akar tőlem gyereket, családot... És ilyenkor hüppögök.

Szóval nem is akarok gyereket, meg akarok is.... ez például normális?