Másik dolog, amit sokat hallok, hogy milyen jó nevelgetni, formálgatni egy embert.

Erről az a véleményem, hogy kb. 80 %-ban zsákbamacskát kap az ember, kész tulajdonságokkal már születéskor (ha pl. csak a testvéreket vagy akár ikreket nézzük akik homlokegyenest más jelleműek pedig egyformán nevelik őket).

Marad 20 % arra hogy formálja az ember. Pontosan úgy hogy reggel 6-7-8kor beadja a bölcsődébe,óvodába,iskolába és este 6-kor érte megy a napközibe. Utána elkezd főzni,mosni,takarítani, megfürdeti lefekteti. A maradék időben nevelheti??

Ezek után nem csodálkozom, hogy sok anya nem érti, hogy miért csak a haverokra hallgat a gyereke, őt meg semmibe veszi. Azért, mert idegenek nevelték a gyerekét. Tanárok, osztálytársaktól szerezte azok az információkat amik formálták. Miért is érdekelné mi van a szüleivel, ha olyan a család-modell, hogy azt látja csak kiszolgálószemélyzet a szülő...

Persze vannak ritka esetek amikor az anya (főleg) sokat tud otthon lenni, és esetleg többet tud beszélni a gyerekkel, ott látszik is általában az eredmény.

 

 

Szerintem igen hibás szemlélet az - főleg gyakorló szülők részéről - ha a gyereket kölyökkutyához hasonlítják, amelyet a gazdája kénye-kedve szerint idomíthat; illetőleg csalódnak akkor, ha a gyerek (felnőve) más merészel lenni, mint amilyenné "faragni" akarták!

Tapasztalatból beszélek: az én anyukám fejében is kialakult egy kép, hogy milyennek is kéne lennie az ő kicsi lányának ha felnő, és mivel egyáltalán nem olyan lettem, mint amilyen figura az álmában szerepelt - hát megromlott a viszonyunk.

 

És itt még csak nem is arról van szó, hogy ha egy fiatal rossz társaságba keveredik, deviáns magatartású lesz, vagy esetleg szembekerül a törvénnyel, szimplán csak annyi, hogy más érdeklődési köre, világnézete, értékrendje, céljai, beállítottsága, ízlése, stb. lesz a gyereknek mire felnő. Annak ellenére, hogy a szülő mindent megtett azért, hogy a "saját képére formálja". Minden szeretetét is azért fektette a nevelésbe, hogy majd az "automatából" az általa elvárt tulajdonságokkal rendelkező lény potyogjon ki...

 

Hát ez nem így működik, és aki így közelíti meg a kérdést, az nem is a gyerekében fog baromi nagyot csalódni, hanem saját magában!

 

Az természetes, sőt, egyenesen kívánatos, hogy a felnövekvő gyerekre a szülein és a rokonságán kívül mások (óvodai és iskolai nevelők, pajtások, a kortárs barátok szülei, edző, stb.) is hassanak. Minél nyitottabb világban él egy gyerek, minél többféle embert és utat ismer meg, annál jobb! Annál könnyebben fog alkalmazkodni felnőttként az ismeretlenhez, a váratlan helyzetekhez, nem lehet egykönnyen átverni azt, aki már hamarabb átesett bizonyos próbákon...

A családnak természetesen a legbiztosabb talajnak és hátországnak kell lennie ahhoz, hogy a fiatal ne kallódjon el, és ne keveredjen rossz társaságba, ne lépjen a bűnözés útjára, stb. Ám ezek szélsőséges esetek, önmagában az nem baj, ha pl. egy tízéves gyerek szabadidejét szívesebben tölti a haverjaival, mint szüleivel. Sőt!

Úgy kell nevelni a gyereket - egészen kicsi korától kezdve - hogy jól meg tudja válogatni a barátait és a szülőknek is nyitottnak kell lenniük a kortársak felé: a gyerek barátait nem árt megismerni és célszerű velük jó viszonyt kialakítani, szívesen kell őket fogadni a lakásban, nem garasoskodni azzal, hogy egy doboz üdítővel többet kell fölbontani, stb.

 

Így biztosan tisztább képet kap a szülő a gyerek és az osztálytárs-barátok elmondásaiból arról is, hogy mi történik az iskolában, nem éri meglepetés. Nem lesz az, hogy csak a nebuló lehet "rossz", lusta, hanyag, szemtelen, stb., a tanárok meg tökéletesek, hanem tudni fogja a szülő, hogy hol mi a követelmény, melyik tanár elvárásai reálisak, melyiké nem, mi az, amiben a gyerek önhibáján kívül gyenge és mi az, amiről tehet...

 

Érdekes, hogy nálunk (a magam és gyermekkori barátaim esetében) ez a rendszer jól működött, pedig mindannyiunk szülei dolgoztak. Voltunk napköziben is, majd amikor már nagyobbak lettünk és haza tudtunk menni a suliból felnőtt kíséret nélkül, akkor meg a játszótéren voltunk "kulcsos gyerekek" - és mégis "ember" lett belőlünk. Leérettségiztünk, sokan még tovább is tanultunk, elhelyezkedtünk, stb.

 

A "nevelés" tehát nem abból áll, hogy "namivoltaziskolában?" oszt slussz, vacsora, tévé, alvás...! Ha munka után fáradt a szülő, akkor is elegendőek kell legyenek a délutánok arra, hogy a gyerek világát a szülő megismerje és beavatkozzon, ha kell. Ha viszont nem kell, akkor fölöslegesen ne gyártson mumusokat! Persze aki úgy áll hozzá, hogy "a gyerek csak nyűg, csak a baj és a vesződség van vele mindig, nem elég, hogy a munkából holtfáradtan tér haza az ember" - annak én ezt mondhatom, úgysem hiszi el.

 

Az más kérdés - és már érintettük e témát - hogy a mai iskola, nagyon más (kezd lenni) mint amilyen akkor volt, amikor mi voltunk iskolások! Az én generációm általánosban nagyjából ugyanazt tanulta és nagyjából ugyanolyan szellemű nevelést kapott, mint a szüleimé. Különbségek már inkább középiskolában/gimnáziumban jelentkeztek, de még mindig a "hagyományos, poroszos" oktatásban részesültünk ott is. Mások elmondásaiból viszont az a kép rajzolódott ki előttem, hogy a mai állami iskolákban afféle "káosz" uralkodik, a poroszos elveket, fegyelmezési módszereket, rendszabályokat, stb. elvetették, a tantervet össze-vissza variálják, hatszáz féle tankönyv van egy adott tantárgy oktatásához, a gyerekek "normája" pedig a renitenskedés, mert nem tudják, hogy mihez tartsák magukat! De biztos, hogy ez a kölykök hibája?