Meg tudlak érteni, az legszörnyűbb, mikor a család rágja az életed, hogy mikor lesz már unoka/kisrokon, benne vagy az időben, megígymegúgy. 35 múltam, mikor tavaly megszületett a lányom, háááát, amit előtte rendeztek... Brrr.
A férjemmel úgy gondoltuk, nem albérletben akarjuk fogadni a trónörököst, emellett ő is, én is szerettünk volna egy stabil, jól fizető állást (rohadt karrieristák ;-) vagyunk), nagyon gyorsan elszálltak az évek. Szerintem pont időben jött a hölgy, kiszórakoztuk magunkat, felépítettünk egy biztos(nak mondható) hátteret, bennem is erősebb lett a gyerek utáni vágy a félelmeimnél (nagyon rosszul tűröm a fájdalmat, iszonyodom a vértől és az orvosi vizsgálatoktól, ilyesmi). _Nekünk_ így jó.
Az egyetlen horrort a család szolgáltatta a fenti műsorral. Mikor már ügyködtünk az utódláson (amit nem osztottam meg velük, mivel meglátásom szerint ez kizárólag a férjemre és rám tartozik), egyenesen vésztörvényszéket tartottak, hogy képzelem, hogy még nem vagyok terhes. Na, akkor közöltem üvöltve, hogy szíveskedjenek kifáradni a petefészkemből. :-))) Bizonyos esetekben kell a határozottság. ;-)
Soha ne mások elvárásai szerint élj, elvesztegeted az életed. Hallgass az ösztöneidre, sokan vannak, akiknek nem a gyerek adja meg az élet értelmét. Szerintem - de ezt már írtam - jobb, ha az ember képes felismerni a saját korlátait, és tud felelősen dönteni. Márpedig egy meggondolatlanul bevállalt gyerek szvsz a lehető legrosszabb alternatíva, kiszúrás vele is, magunkkal is.
Vagy én, mint gyerekes, nem is írhatnék ide?