Ezzel eljutottunk a kihalt (vagy kihalóban lévő) szakmák hosszú soráig, um. töltőtoll készítő, férfi szabó, finommechanikai műszerész, foltozóvarga, drótostót, kíntornás, autószerelő (nem alkatrészcserélő droid, hanem olyan igazi, aki leönti magának a csapágyakat, meg ilyesmi),  

sőt, lassan a tévészerelő is ide tartozik majd. Az eldobható társadalomnak nincs szüksége ilyesmire. Néhány hobbista még elápolgatja a hagyományokat saját örömére, aztán sírba viszik a tudást. Volt már nem egy ilyen a huszadik században. Pl. a századelőn, amikor még nem volt műanyagipar, a villanyszerelők márvány táblákra szerelték a biztosítékokat meg ilyesmit. A vezetékeket pedig a táblákba vésett vályatokba fektették, majd pedig valamilyen ragasztóanyaggal kiöntötték, hogy ne lógjanak. Nos, ma már nem tudjuk, mi volt ennek az anyagnak a pontos összetétele! Nem egy olyan tudás, aminek hiányában össze fog omlani a civilizációnk, de mégiscsak egy veszteség az egyetemes tudástárból.