Valóban Okumoto. Abszolút nem tisztelem azokat, akik megfordultak a Pörpülben, kivéve a 68-69-es legénységet. A tekintélyelvet másnak hagyom :-) Van összehasonlításom, ugyanis a tőlük kb 60 db-os cd gyűjtemény eléggé átfogja munkásságukat. Vagy 25 évig szinte kizárólagosan ezt hallgattam. 

Tizen-huszonéves koromban egyszerűen számomra elérhetetlennek tűnt a szintjük. Meg sem próbáltam nagyon játszani tőlük.

Harmincanosra volt egy cover bandünk vagy 25-30 számmal. Bloody Mary-nek hívták. Ekkor alaposan beleástuk magunkat és azonosultunk a játékukkal. Felismertük hogy nem elérhetetlen ez az előadásmód. Még az egyedi frazírjaikat is élethűen hoztuk. (volt gitárosom a mai napig 1/1 Blackmore minden tekintetben, én meg Lord természetét, útját követtem, kiszálltam a mókuskerékből)

A mostani negyvenes korszakra azonban már csak mosolygom az egyébként ízes, stílusos játékukat.

Azt viszont nem értem, hogy ha valaki egy rosszabb zenésztől hallja először a számot, nehezen fogja fel az eredetit. Ez nem diszkó. Airey és Morse egyszerű iparosok. Jól kezelik a hangszerüket. Aztán ennyi. De amit csinálnak az nem zene. Egyszerűen gagyogják a zenei metanyelvet. Minden érzelem, töltődés nélkül szépen sorba rakják az egymást követő hangokat és kész. Olyan mintha egy gép beszélne hozzád.

Lord, Blackmore meg teljes emberi személyiségét, érzelmeit beleadta, magyarán a hangszerével érthető nyelven, élőszóval közvetített nekünk. Mérhetetlen differencia.

Én se hallottam igazán élőben őket, mert a nyolcvanas évekbeli szintjük tiszta Rénbós volt, halovány árnyéka egy 70-72-es korszaknak, amiről szerencsére néhány videó fennmaradt. De nem is kell látni, csak egyszerűen odafigyelve hallgatni azt a sok régi koncertfelvételt. És utána kiröhögni a Soundboard szériacsomagot.

Üdv, Zs