Újabb részlet a Volt-e magyar rovásírás? topicból:
Provó (445. hsz.): „…a székely »d« és a »dingir« töve genetikusan összefüggenek. Ez a »din« szótag és a magyar Ten (Du, Dana) istennév rokonok ...Isten szavunk ten-je és a »dingir« din-je ugyanarra az istennévre megy vissza.”
II. Kuri-galzu (449. hsz.):
A baj csak az, hogy a „
dingir” olvasatú AN jel nem összetett logogram. Egyébként is elég nagyvonalú dolog egyetlen hangból (a
d-ből) „genetikus” nyelvtani összefüggésre következtetni. (Egyáltalán, mit jelent itt az, hogy „genetikus”?) Az ószumír dingir inkább a magyar „
tündér” és „
tenger” szóval (az utóbbira vö.: „az ég vize”) áll egyértelmű jelentéstani-hangalaki rokonságban.
„Isten szavunk ten-je és a »dingir« din-je ugyanarra az istennévre megy vissza.”
„
Isten” szavunk inkább a hatti
Eštanra (> birodalmi hettita
Ištanu) megy vissza, amint újabban már Róna-Tas is pedzegette (
A honfoglaló magyar nép; Bp., 1996, 129, 159. o.). Lásd még: Makkay János:
Két öreg múzeumbarátom – Appendix: A magyar nyelv isten
szaváról; szerzői kiadás, Bp., 1998, 30–47. o.
Vagy: Rédey Károly:
Isten szavunk eredete;
http://www.c3.hu/~magyarnyelv/99-1/redeik.pdf .
„Isten” szavunk perzsa rokonságát már Ipolyi, sőt az ő elődei is észrevették. A középperzsa
yazdānra lásd: Harmatta János:
Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre; in: Kovács–Veszprémy szerk.: Honfoglalás és nyelvészet; Balassi, Bp., 1997, 71–83. o. A kölcsönzés iránya persze fordított lehetett, hiszen az antik írók is, meg a régészet is egyöntetűen tanúsítják, hogy a perzsák az öltözködéstől kezdve az államszervezés tudományáig szinte minden magasabbrendű ismeretet a médektől vettek át. L. még: pehl.
yaztān, yazdān, újper.
yezdan, av.
yazatá- stb.
