Makkay János alább idézett fejezetének vége:

 

****************************************************************

 

Zavarta a tisztánlátást, hogy a tűtartó megtalálásakor a kutatók többsége a nagyszentmiklósi kincset (illetve a földbe rejtését) még a korai Arpádi korszakhoz kapcsolta, nem pedig a kései avar időkhöz, mint manapság.  Ráadásul a szarvasi felirat megfejtése körül is vita támadt. Készült török, magyar és török-magyar megfejtése egyaránt. 85  Ekkor még nem tudtuk, hogy már 1952. májusában előkerült Árpád népének a legelső rovásírásos emléke! Nem is akárho1. Kalocsa mellett azon a Halom nevű helyen, ahol magának az Árpád-családnak a királyi udvarháza állott. Ezt a királyi birtokot I. Béla adományozta oda 1061-ben az általa alapított szekszárdi apátságnak. A sír leletei a Nemzeti Múzeumba kerültek, ott azonban 1956. őszén elkeveredtek. A forradalmat vérbe fojtó Vörös Hadsereg és magyar segédpufajkásai november elején ellenforradalmárokat keresve feldúlták a múzeumot, és közben a fotóműhely összes fényképezőgépét ellopták. 1964-ben ugyan összekaparták a leletek egy részét, de a lelőhelyet jelző iratok nélkül. Végül 1989. decemberében minden kiderült. A múzeumban őrzött, csontból készült tegezveretek az 1952-ben a Halom nevű szálláson talált 7. sír leletei. A veretek 10. századi csontművesek műhelyéből kerültek ki, és a 895. esztendő előtt nem kerülhettek a földbe. Magyarul a tegez Arpád honfoglaló népének egyik katonájáé volt.

Van tehát már rovásírásos leletünk Arpád népének hagyatékából is! Megdőlt a székelység magyar volta ellen szóló egyik legfontosabb, sokat hangoztatott érv.
Más kérdés, hogy vannak, akik a rövid kalocsai feliratot török nyelven olvassák: kagánomnak. Tehát Arpádnak! Alighanem helyesen.

Az újonnan talált rovásfeliratok tehát furcsa helyzetet teremtettek: egyesek a szarvasi késő avar kori 8. századi tűtartó szövegét ősmagyar nyelvűnek fejtik meg, míg a halomi rövid honfoglaláskori írást (köz)török nyelvűnek tartják. 86  Ez teljes ellentétben van azzal, amit a magyar őstörténet mai hivatalos felfogását követve várhatnánk: a kései avarok talán török nyelvűek voltak, az Árpádi magyarok viszont biztosan a magyart beszélték. Tudtommal a hivatalos történetírás eddig még nem vállalkozott ennek a napnál világosabb önellentmondásnak a bármilyen irányú feloldására (kivéve talán a butuska és idejét múlt türk toposzt).

A jelenlegi, ellentmondásosnak is ítélhető helyzet viszont kiváló összhangban van az általam követett modell követelményeivel. Szeretném kiemelni Dienes István véleményéből, hogy " ... a Kalocsa környéki tegez kizárólag magyar műhely terméke lehet, ... Semmi okunk feltételezni, ... hogy épp e jelen esetben egy helybeli avar vitéz szegődött volna a magyar fejedelmi ház szolgálatába, ...,, 87  Sőt, a " ... 30-35 éves harcos ... koponyáján felismerhetőek a turanid vonások, ... tehát semmiképpen nem lehetett az ugyanezen halom másik oldalára temetkező, továbbra is helyben élő avar közösség leszármazottja; következésképp írástudományát sem örökölhette tőlük." A felirat-töredék török nyelvű olvasata az óvatos megfejtés szerint: kagánomnak ... és ez az egyetlen kiböngészhető szó az Árpádi kündü-nek, majd az egyeduralkodóvá lett Árpádnak a megszólítása volt.

A lényeg ebből az, hogy a halomi felirattöredék – a székely rovásírással való szoros kapcsolatai ellenére – nem a kárpátmedencei szarvasi-nagyszentmiklósi (hajdani türkből sajátosan késő avar korivá alakult) íráskörhöz kapcsolódik, hanem az eredeti türk-kazárhoz, tehát még ázsiaihoz.

A székelyek eredetével és rovásírásával kapcsolatban tudományunkban tehát nincs minden rendben. Csak a minap derült fény a történettudomány egy másik tévedésére is: a székely rovásírás ősi volta nem a 15. századi humanisták által kigondolt legenda, hanem rideg valóság, majdnem azt írtam, rögvalóság. 
Sajnos, még több székelyföldi ásatás híján késő avar kori és korai Árpád-kori temetőkben mindmáig nem tudjuk pontosan, hogy a székelyek mikor kezdték használni a mindig magyar nyelven rótt rovásírásukat. Mikor íródtak vele a legelső írásművek? A szótagokat, illetve a mássalhangzókat jelölő rovásbetűk jórészt türk eredetűek. Ezek lehetnének a már említett, rejtélyes blakoktól átvett betűk is: a székelyek Árpádtól nem a pannóniai síkságon, hanem, a határ menti hegyekben, a blakokkal kapták meg osztályrészüket. Így hát elkeveredtek a blakokkal, és amint mondják, azoknak betűit használják.

Másik és jobb megoldásnak kínálkozik, hogy a türk eredetű rovásírást a székelyek magyar elődei ősi soron nem a blakoktól, hanem az onogur avaroktól ismerték meg a Kárpát-medencében. A székely rovásírás tehát olyan írás, amelyet a kései avar korszak magyar népe használt a Kárpát-medencében. Legjobb példa rá a szarvasi tűtartó, kevésbé hiteles példák a Harmatta János által sorra megfejtett és sorozatban közölt avar 'feliratok'. Ezek a korai székelyek avarhun és onogur uraik türk nyelvű rovásírását vették át és használták, de az avarok-onogurok türk nyelvében nem létező hangok – az f és a h – jeleit a bizánci görög írásjelek alapján kénytelenek voltak maguk megalkotni. Az archaizmusok alább még megtárgyalandó peremjelensége miatt ez az írás főleg olyan, a királyi központoktól távoli területeken maradt meg, mint a Székelyföld. Ott, ahol a blakok bolgár-török rovásírásával való 9-10. századi találkozás segített életben tartani még akkor is, amikor Gyulafehérvárott a 10. század közepétől már bizánci görög írástudók is szolgáltak a fejedelmi udvarban. Valahol a Maros völgyében még korábban, talán 860 körül görög betűkkel róttak be (görög és nemgörög nyelvű) feliratokat a nagy szentmiklósi kincs egyes edényeire. Más darabokra viszont onogur-türk rovásírással írtak titokzatos, máig megfejtetlen szövegeket. Amely rovás szövegek írásrendszere természetesen csaknem azonos a székely rovásíráséval. A kérdés minden részlete nagyszerűen összevág. Nem kétséges, hogy a Mezőségen és a Székelyföldön szükségszerűen elvégzendő elfogulatlan régészeti ásatások rendre meg fogják találni a kései avarok rovásírásos emlékeit. Tehát a 896 előtti magyar-székely rovásírás régészeti bizonyítékait. Nem kevésbé a 896 és a tatárjárás közötti székely-magyar rovásírásos emlékeket.

A legutóbbi években máris korszakos felfedezések születtek a székely rovásírás kutatásában, amelyek ebbe az irányba mutatnak. A székelydályai református templom falának külső oldalán 1993-1995 között kilenc méter hosszú feliratra bukkantak, amely 1400 előtt készült. Megfejtése még nem készült el. Vargyas községben nemrégiben találtak egy 13-14. századi keresztelőmedencét. Rajta a rövid, rovásírásos szöveggel: Mihály írta e követ.

A kutatók előbb-utóbb fel kell, hogy ismerjék: a székely rovásírás mindkét közeli és kizárólagos párhuzamának, a nagyszentmiklósi és szarvasi rovásfeliratoknak a keltezése 896 előtti, még pontosabban 800 előtti késői avar. Nem 896 utáni Árpádi türk! A jelenleg még meglévő 500 évnyi hiátus sokféleképpen magyarázható. Azzal nem, hogy ebben a fél évezredben nem volt semmiféle átmenet közöttük. Azzal sem, hogy a székely rovásírást ugyan nem a 15. században találták fel a humanisták, csak a 12.-ben az Erdélybe telepített székelyek. Hogyan lehetne a hagyományok folyamatos követése nélkül 1200 körül ismét feltalálni egy 800 előtt széltében használt, majd elfelejtett rovásírást? Megjegyzem, hogy betű szavunk említett hun [hun kori türk] eredete így akár újabb értelmet is kaphat. Pusztán csak a már jól ismert modell értelmében az avar kori hunokat (várkonyokat) és onogurokat kell behelyettesíteni az 5. századi hunok helyébe. Vagy: azok folytatójának kell tekinteni őket.