Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserû ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erõsebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szõnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis õszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentõn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annájd ki

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kõkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserû elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szemembõl kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyûlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni õket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettõ.
És mind a kettõ balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintõ édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülõ Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elõl megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szûzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és õsz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörû világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.