Buharin kapcsán viszont feltétlen le kell itt közölni Buharin (Sztálinak írt) utolsó levelét:

 

Meglehet, hogy ez az utolsó levelem. Egy levél, amelyet a halálom előtt vetettem papírra. Ezért is hadd fogalmazzam e sorokat hivatalos fordulatok nélkül. Tudom, hogy cellalakó vagyok. De hát Hozzád írom e levelet. És csak tőled függ esetleges létem vagy nemlétem a jövőben. Minden a kezedben van. Szeretnék tehát elbúcsúzni tőled, amíg nem késő. Míg ír a kezem, lát a szemem, és amíg így vagy úgy működik az agyam.
És hogy ne merüljön fel benned semmiféle kétely, előre leszögezem, hogy a külvilág (a társadalom) szemében 1.) semmit nem vonok vissza mindabból, amit papírra vetettem eleddig, 2.) semmit nem kérek tőled ebben az értelemben (és ezzel kapcsolatban), még a könyörgésemet se halld meg. Eszemben sincs, hogy sorsom letérítsem azokról a sínekről, amelyeken most gurul. Mégis írok neked, hogy személyesen tájékoztathassalak. Nem tudnék úgy meghalni, hogy ne írjam le ezeket az utolsó sorokat. Vívódom, és tudnod kell, hogy mi okozza vívódásaimat.

A szakadék szélén állva, ahonnan tudom, hogy nincs már visszaút, a halálom előtti óráimban, becsületszavamat adom: nem vagyok bűnös mindabban, amit beismertem a vizsgálat során. [...] Ugyanakkor a legutolsó években őszintén és becsületesen képviseltem a párt irányvonalát. És megtanultam, miként kell értelmes módon értékelni és szeretni téged. Ám közben nem volt más kiút számomra, mint hogy beismerjem a vádakat, egyetértsek a többiek vallomásaival, sőt részletesen ki is fejtsem azokat. Mert máskülönben az a látszat keletkezhetett volna, hogy nem tettem le a fegyvert.[...]
Amikor pedig töprengtem a történtek okairól, körülbelül az alábbi koncepciót tákoltam össze. Létezik ma az általános tisztogatásnak valamifajta nagyléptékű és bátor politikai ideája, amely a háború előtti idők terméke. Meg a demokrácia felé vezető úttal függ össze. Ez a tisztogatás érinti a) a bűnösöket, b) a gyanúsakat, c) a potenciálisan gyanúsakat. És engem lehetetlen volt kihagyni a szórásból. Van, akit egyféleképpen szerelnek le, másokat másfajta módszerekkel. És van, akit még valami más módon. Főleg azért kerül erre sor, mert ezek az emberek állandóan szapulják egymást, és közben örök időkre gyanút szítanak egymás iránt. Magamból indulhatnék ki: mennyire berágtam Radekre, aki összevissza beszélt rólam, azután én is elindultam ugyanezen az úton... [...] Viszont a tisztogatást gyakoroló vezetés teljes garanciát kap.

Az Isten szerelmére, ne hidd, hogy miközben magamban töprengek, titokban kifogásaim lennének ez ellen. Már rég kinőttem a "pelenkáskorból", és megértem, hogy a nagy tervek, a nagy ideák és a nagy érdekek mindennél fontosabbak. És kicsinyesség lenne a részemről a világméretű történelmi feladatok mellé, amelyek elsősorban a te vállaidon nyugszanak, felvetni a személyemmel kapcsolatos kérdést. És mégis ezen a ponton kínlódom leginkább. Ebben rejlik a legkínosabb paradoxon.

Sokkal nyugodtabb lennék ugyanis, ha tudnám, hogy te is hasonlóan vélekedsz. Akkor a lelkem is megnyugodna. Hát igen! Ha szükség van erre, akkor jó. De hidd el, hogy felforr a vérem, amikor arra gondolok, hogy te elhiszed a bűneimet. És szíved mélyén magad is elhitted, hogy nekem közöm lehet ezekhez a szörnyűségekhez. Mi is következik mindebből? Hogy én magam járulok hozzá ahhoz, hogy jó néhány ember (köztük én is) elpusztul. Akkor eredendő bűnt követek el! Ebben az esetben semmi nem igazolhat semmit. És most a fejemben minden összezavarodik. Üvölteni szeretnék, meg a fejemet a falba verni: hiszen én vagyok az oka mások pusztulásának. Mitévő legyek? Most mi a teendő?

Pedig egy cseppnyi gonoszság vagy gyűlölködés sincs bennem! És keresztény lelkületű ember sem vagyok. Ám nekem is lehetnek rigolyáim. Úgy hiszem, azokért az évekért kell most bűnhődnöm, amikor tényleg harcot folytattam ellened. S ha valóban tudni akarod a színtiszta igazságot, hát tudd meg: a legjobban egy olyan eset nyomaszt, melyről talán már rég megfeledkeztél. Egyszer, minden bizonnyal 1928 nyarán, nálad jártam, s így szóltál hozzám: "Tudod, miért is barátkozom veled. Mert ugye képtelen lennél cselszövésre?". Én meg azt feleltem, hogy igen. És közben Kamenyevvel szervezkedtem. [...] Akár hiszed, akár nem, szüntelenül erre az esetre gondolok. Olyasmi ez számomra, mint a zsidóknak az eredendő bűn. Istenem, milyen taknyos kamasz voltam, és milyen hülye! Most pedig életemmel és becsületemmel fizetek ezért.
Hát ezért bocsáss meg, Koba. Most írok neked és sírok. Nem kell már nekem semmi. Pedig még azáltal is rosszabbodhat a helyzetem, hogy ilyesmit bátorkodom papírra vetni. Ugyanakkor képtelen vagyok, érted, képtelen vagyok egyszerűen hallgatni. S úgy elmenni, hogy el sem búcsúzom tőled. Mindezért nem haragszom senkire: a vezetéstől kezdve a nyomozókig bezárólag. Neked is könyörgöm, hogy bocsáss meg. Jóllehet már amúgy is olyan büntetés ért engem, hogy minden elsötétült előttem, s a sötétség elhomályosította az agyamat.

Amikor hallucinációim voltak, néhányszor magam előtt láttalak téged, egyszer pedig a feleségedet, Nagyezsda Szergejevnát. Idejött hozzám és megszólított: "Mit tettek Önnel, Nyikoláj Ivánovics? Rögtön szólok Joszifnak, vállaljon Önért kezességet." Annyira hitelesnek tűnt az egész, hogy kis híján felugrottam és tollat ragadtam. Majdnem megkértelek, vállalj értem kezességet! Így elegyedett akkor nálam a lázálom a valósággal. Tudom, Nagyezsda Szergejevna sohasem hitte volna el, hogy ármánykodom ellened. Az sem véletlen, hogy a szerencsétlen tudatalatti "énem" szüleménye e lázálom. Veled pedig órákon át szoktam gondolatban társalogni.
Teremtőm, ha létezne egy olyan műszer, melynek segítségével bepillantás nyernél az én szétcincált, agyonkínzott lelkembe! Akkor meglátnád, hogy egész belső énemmel mennyire ragaszkodom hozzád. [...] Tisztában vagyok azzal, hogy ez már a "lélekbúvárkodás" tudományához tartozik - bocsáss meg nekem. Manapság nincsenek olyan angyalok, akik képesek lennének megállítani Ábrahám kardját. S amit a sors elrendel, az be is fog következni.

És végül engedd meg, hogy előadjam utolsó kis kéréseimet: [...] ezerszer könnyebb lenne számomra meghalni, mint átélni a várható nyílt bírósági tárgyalást: egyszerűen nem is tudom, képes leszek-e tartani magam. Pedig ismerhetsz, nem vagyok sem a párt, sem a Szovjetunió ellensége. Ezért mindent megteszek, ami az erőmből telik. Ám annyira véges az erőm, annyira súlyos érzések tolulnak fel a lelkemben, hogy megfeledkezvén a szégyenről és az önérzetről, térden állva könyörgöm: hadd ne kelljen megtennem ezt. Bár úgy látom közben, hogy már késő és lehetetlen, mégis kérem, hadd haljak meg a bírósági tárgyalás előtt. Jóllehet tudom, mennyire keményen elítéled az ilyen dolgokat.

 

Amennyiben halálos ítélet vár rám, előre kérlek, mindazzal kérlellek, ami csak szent lehet a számodra, intézkedj, hogy főbelövés helyett hadd igyam meg én magam a mérget a börtöncellában. Pontosabban, adjanak nekem morfiumot, hogy elaludjak, és ne ébredjek fel. Ez nagyon fontos a számomra. Nem is tudnék olyan szavakat találni, melyek kifejeznék, mily nagy kegyelem lenne ez számomra. Politikailag senki nem látná ennek kárát, hiszen nem tudódhat ki. Tegyék viszont lehetővé, hogy az utolsó perceimet úgy töltsem el, ahogyan én szeretném. Könyörüljetek rajtam! [...]
Ám, ha esetleg valamilyen szerencse folytán életben hagynak, toloncoljanak ki Amerikába néhány évre (bár ezt előtte meg kell hánynom-vetnem a feleségemmel). Milyen érvek szólnak e megoldás mellett: kampányt indíthatnék, melyben kardoskodnék a politikai perek mellett. Halálos küzdelmet folytathatnék Trockij ellen. Magunk mellé állíthatnám a most még ingadozó ottani értelmiség nagy részét. Lényegében az ellen-Trockij szerepet tölteném be. Ezt a kampányt nagy elánnal és hatalmas méretekben folytatnám. Persze egy szakképzett belügyest is kiküldhetnének utánam. Ez lenne a magam vállalta biztosíték, hogy betartsam az ígéretemet. Vagy maradjon itt a feleségem, mintegy pótlólagos biztosítékként. Amíg be nem bizonyosodna, hogyan verem véresre Trockij and Companie pofáját.

De ha csak parányi kételyt is éreznének irántam, akkor küldjenek 25 esztendőre a Pecsora folyó mentére vagy Kolimára, a lágerbe. Mi mindent tudnék ott tenni! Egyetemet hoznék létre, helytörténeti múzeumot, műszaki állomást, egy sor kutatóintézetet, képtárat, etnográfiai múzeumot, állat- és növénymúzeumot. Lágerfolyóiratot indítanék. A helyi újságot szerkeszteném. Szóval úttörő módon kezdeményező szerepet vállalnék a kulturális szférában. És családommal véglegesen letelepülnék ott. De mindenképpen leszögezem: bárhol vállalnék munkát. Mint egy baromi erős gép úgy dolgoznék. [...]

Joszif Viszarjonovics! Egyik legtehetségesebb tábornokodat veszíted el személyemben. Olyat, aki valóban hűséges volt hozzád. De hát ez már a múlt. Emlékszem, miként jellemezte Marx Barclay de Tolly tábornokot, akit árulással vádoltak. Marx azt írta, hogy I. Sándor cár feleslegesen veszített el egy ilyen embert. Keserűség tölt el, ha erre gondolok. Ám én búcsút mondok e földi hívságnak. És semmi, de semmi mást nem érzek most mindnyájatok iránt, a párt iránt, az ügy iránt, mint hatalmas, határtalan szeretetet. Mindent megteszek értetek, ami csak emberileg tehető, sőt ami túl van az emberi lehetőségek határán. Nos, mindent megírtam neked. És feltettem az i-re a pontot. Jó előre megtettem ezt. Minthogy fogalmam sincs, milyen állapotban leszek holnap, meg holnapután, és így tovább. Könnyen meglehet, hogy mint idegbeteg ember, annyira apatikusan fogok viselkedni a közeljövőben, hogy még az ujjamat sem mozdíthatom meg.

És most, bár főfájással küszködve és könnyes szemekkel, mégis írásra adtam a fejem. Most már a belső énemben lévő lelkiismeretem teljesen tiszta előtted, Koba. Még utoljára bocsánatot kérek tőled (lelki megbocsátást, nem pedig mást). Ezért gondolatban magamhoz ölellek. Búcsúzom hát mindörökre, és ne gondolj semmi rosszat a te szerencsétlen Nyikoláj Buharinodról.