Ott van a Kahl-nál (a méterárúk közt): 60m-es kiszerelésben színes fordítós film 29 euró! Ez szerintem verhetetlen ár, még ha kazettázni is kell! Ennyiért egy kazetta kodakot kapsz a soosnál (15m). Ha a 60-et negyedébe vágod, nem egész 2000 Ft/ tekercsre jön ki! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én azért a 4000 Ft árkülönbözetért rászánok tíz rcet, hogy a speötétkamrának kinevezett wc-ben bekazettázzam. (Persze az is igaz, hogy nekem vannak kazettáim, még az elvtársi időkből. Illetve ha egész preciz akarok lenni, KACCEMA-im vannak. :))

Azzal, hogy a digitális utóélet elengedhetetlen lenne, vitatkoznék. Tényleg jópofa wisheket meg trükköket lehet csinálni kampjútörrel, de egy 10-20 perces rövidfilmben nem biztos, hogy szükség van ilyesmire. Fadelni meg effélét meg az okosabb kamerák tudnak. Engem a film pontosan azért vonz, mert nem-tévé, maga az anti-rtl-klub: nincsenek túlspirázott, harsogó színek, nincsenek vetített hátterek, én úgy vélem, a film lényegesen közelebb áll a realitásokhoz, mint a videó. Még akkor is, ha a színvisszaadása nem mindig felel meg az eredetinek. Még a Kodaké sem. (A haverom sötétzöld sátra olyan türkiszkék lett az amerikai filmóriás nyersanyagán, mint a vöcsök. De nem baj, én nem bánom, mert az összhatás kellemes a szemnek, és végtére is úgysem fogja soha senki egymás mellé tenni a kettőt.)

Persze én csak egy régimódi fütyi vagyok, cd lemezjátszóm sincs, csak amolyan ómódi feketéhez való. Szeretek az ujjammal a hangszedő füle alá nyúlni, és oda tenni a tűt a lemezen, ahova akarom. Lényegesen jobban szeretek, mint kis hülye gombokat bogarászni és nyomkodni, és aztán várni, hogy eredménye legyen. Valahogy él bennem egy meghatározhatatlan ellenszenv a túlkomplikált dolgokkal szemben.