A szándékos eladósítás és az azt követő nagyarányú kamatemelés egyik fontos célja többek között Magyarország átvezetése volt a szuronyokon nyugvó keleti függésből az eladósításra és kamatfizetésre alapozott nyugati függésbe. Az átvezetés legkézenfekvőbb módja az adósságcsapdába terelés volt. Ehhez persze szükség volt nemcsak az akkori pártvezetés hozzájárulására, hanem a különböző reformbizottságok támogatására is, amelyek szintén a párt égisze alatt működtek, s amelynek vezetői között már ott voltak a neoliberális-monetáris dogma meggyőződéses hívei – mint például Surányi György, az MNB korábbi elnöke és Tardos Márton. Ennek a most már Soros György által is veszélyes téveszmének minősített neoliberális dogmának a lelkiismeretlen erőltetése következtében került az ország olyan gazdasági és társadalmi mélypontra, amely példa nélkül áll egész újkori történelmünkben Volt egy időszak, amikor kikerülhettünk volna az adósságcsapdából. A 90-es évek elején a magyar kormány- és pénzügyi vezetés bátrabb, keményebb fellépéssel adósság-elengedési tárgyalásokat kezdeményezhetett volna. Nem kellett volna többet kérniük, mint az olcsó petrodollár-milliárdok 1979-ben jogtalanul háromszorosára feltornázott kamatait visszaindexálni a normál szintre, s annak figyelembe vételével kiszámítani a tényleges adósságot.

De mi történt a valóságban? Ki szúrta el ezt a lehetőséget? Ma már ismeretesek azok a tények, hogy a rendszerváltás időszakában több nemzetközi bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott kölcsöneit. De amikor látták, hogy az ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi összeomlás közvetlen veszélyének időszakában is rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek nagyarányú romlását, adósság-elengedési terveiket félretették. Csak épp azt nem mondták: ezek bolondok, ha annyira fizetni akarnak, hát fizessenek keményen.