VIgado 2003 feb 6/9.

Van itt még egy tény, amivel azt gondolom, mindannyiunknak meg kell barátkoznia; a jelenlegi és a jövőbeli kormányoknak is. Az emberek többsége – talán nem tévedek, ha azt mondom, elsöprő többsége – pártszimpátiától függetlenül, sőt talán függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldalon dobog-e a szíve, továbbra is magáénak érzi az elmúlt esztendők legfontosabb vívmányait. Magáénak érzi a család és gyermeknevelés kiemelt támogatását, magáénak érzi a gáz, a villany, a gyógyszer, a közlekedés szigorú átszabályozását, a nemzeti vagyon védelmét, a magyar vállalkozók előnyhöz juttatását, magáénak érzi a magyar föld védelmét, a családi gazdaságokat, a szigorú büntető politikát, magáénak érzi a kábítószer üldözését, és magáénak érzi, azt hiszem, a státustörvényt is. Ezeket az értékeket, célokat és vívmányokat az emberek többsége a kormányváltástól függetlenül, függetlenül attól, hogy a kormányváltásra szavaztak-e vagy sem, eddig is támogatta, most is támogatja, és józan ésszel gondolkodva kimondhatjuk, hogy valószínűleg a jövőben is támogatni fogja, mert az emberek többsége számára nem politika, hanem maga az élet, méghozzá az ő saját és családja személyes élete. Ha kényelmetlen is, de mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal és ténnyel, hogy a mostani négy év mércéjét az előző négy év eredményei adják. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni azzal a gondolattal és ténnyel, hogy a mai idők teljesítményét azt bizony a Széchenyi-tervvel, a státustörvénnyel, a családi adókedvezménnyel, a diákhitellel, a Mária Valéria híddal, az erdélyi egyetemmel, és a Nemzeti Színházzal fogják majd megmérni.

A feladat nem könnyű. Ez a feladat bizony nem könnyű, de nem is teljesíthetetlen. És a siker, kedves barátaim, mondjuk ki ezt is bátran, a siker mindannyiunk közös érdeke. Nos, kedves barátaim, van a mai magyar közéletben egy olyan kérdés, amiről általában nem szoktunk beszélni, amit általában nem szoktunk megbeszélni egymással, egyszerűen azért, mert nem szokott előfordulni. Tegyük fel azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy a közéleti vitákban ki kivel vitatkozik, és ki kivel áll szemben valójában. Ha ezt a kérdést önöknek kellene megválaszolni, talán tízből kilencen valami olyasmit adnának válaszként, hogy az egyik párt a másikkal, vagy a másik az egyikkel, hiszen a józan ész ezt diktálja. De így van-e ez, kedves barátaim? Vegyük például a közbiztonság, a bűnözés vagy a bűnüldözés esetét. 1998 és 2002 között 600 ezerről 400 ezerre csökkent a bűncselekmények száma. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen folyamatos és jelentős csökkenés az utóbbi tíz-egynéhány esztendőben nem történt. Ráadásul nagyságrendekkel, mintegy 30 százalékkal csökkent a visszaeső elkövetők száma is. Mondhatjuk tehát azt, hogy négy év kemény munkája árán ma kevesebb bűnöző van az utcán, és jóval kevesebb megrögzött bűnöző van az utcán, mint korábban volt. Vagyis kijelenthetjük azt, hogy a büntető törvények szigorítása meghozta a várt eredményt, bizony a szigorú büntetés kilátásba helyezésének igenis van visszatartó ereje. De 2003 márciusától, egy korábbi döntésnek megfelelően, jelentősen enyhítik majd a büntető törvények szigorúságát. Az emberek ezt nem akarják. Akkor kinek jó ez? Úgy tűnik, hogy a kormány valójában a törvénytisztelő emberek sokaságával áll szemben. Vagy nézzük például a kábítószer ügyét. A legutóbbi időkig szigorúan üldözték a kábítószereket és azok terjesztőit. A kormány ezt most megváltoztatja, az új szabályok szerint, nem idézem vissza önöknek szó szerint, de az új szabály lényege az, hogy mentesülhet a büntetés alól az, bizonyos föltételek mellett, aki az iskolában kábítószert ad át fogyasztás céljára. A minisztertől kapott állásfoglalás szerint az átad szó egyébként vonatkozik a pénz ellenében történő átadásra is. Kinek jó ez? Mi szülők ezt ellenezzük. És azt hiszem, elvárjuk mindenkitől, mindig minden kormánytól, hogy az a személy, aki az iskolában kábítószert ad át gyermekeinknek, azt bizony kellő szigorral büntessék meg.