2003 feb 6//5.

Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy ma méltatlan bánásmódban részesülnek azok, akik aggódva saját maguk és családjuk jövője miatt kérdéseket tesznek föl, kétségeiket megfogalmazzák, horibile dictu, ellenérzéseiket merik hangoztatni. Márpedig az embereknek vannak kérdéseik. Nem történelmi előadásokat szeretnének hallani. Azt már mindenki betéve tudja, hogy "történelmi lehetőség, egyetlen reális alternatíva, a jövő útja", stb. De sokan gondolják azt is, hogy a jövőhöz, a megígért fényes jövőhöz azonban előtte át kell magunkat vágni a holnapon és a holnaputánon. Mennyivel emelkednek majd az árak? Lépést tartanak-e majd ezzel a fizetések és a nyugdíjak? Mi lesz a mezőgazdaságból élő emberekkel?

Nem várhatjuk el az emberektől, hogy saját érdekeik ellen, az életszínvonaluk romlására szavazzanak. Ezért kellene végre a kormánynak szóba állnia az emberekkel, és propaganda helyett őszinte, megnyugtató válaszokat adni, megnyugtató programokat kellene számukra bemutatni.

Van azonban itt egy másik probléma is. Egyre többen érzik úgy, hogy az Európai Unió melletti állásfoglalást a kormány valójában a saját maga támogatottságaként akarja bemutatni. Ez a kormánypárti szándék, úgy érzem, a gondolkodó emberek előtt már lelepleződött. Mondjuk ki: felesleges játék ez. Van egy régi szabály, úgy hangzik: mikor sajtot raksz az egérfogóba, mindig hagyj helyet az egérnek is.

Ezért azt javasoljuk a tisztelt kormánynak, hogy ne csináljanak az európai uniós népszavazásból pártpolitikát. Az embereket pedig nagy tisztelettel arra kérjük, hogy április 12-én ne a kormányról, akármit is gondoljanak felőle, ne a kormányról, hanem az európai uniós csatlakozásról mondják el a véleményüket. Az Európai Unióról szóló vita fölszínre hozott egy másik, talán az elmondottaknál is súlyosabb problémát. Ez nem más, mint a szólás- és gondolatszabadság, véleményszabadság kérdése, ha úgy tetszik, a demokrácia szíve közepének kérdése. Gondolkodjunk el egy pillanatig. A kormánykampány egyik jelmondata így hangzik: Aki az Európai Unió tagsága ellen szavaz, az a gyerekei jövője ellen szavaz. Kérem, ez durvább, mint a régi és emlékezetes aki nincs velünk, az ellenünk van. Az ilyen érvek talán célravezetőek lehettek a termelőszövetkezetbe való önkéntes belépéskor, de bizonyára nem célravezetőek az Európai Unióba való belépéskor. Úgy tűnik, kedves barátaim, hiába vágja be valaki a demokrácia szótárát, ha a nyelvtan a régi marad. Kedves barátaim, ha valakit ugyanis megbélyegeznek azzal, hogy eladta gyermekei jövőjét, azt lényegében kirekesztik a jóravaló emberek közösségéből. Egy demokráciában a népszavazás éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy kíváncsiak vagyunk egymás véleményére. Aki felelős tisztet visel, kérem, annak legyen füle meghallani a kérdéseket, és legyen füle is, és legyen szíve is meghallani a kétségek és bizonytalanságok okait. A meggyőzés, ez kell ma mindannyiunknak megtanulni, a meggyőzés hallgatással kezdődik, a másik meghallgatásával.

Hazai vizekre evezve engedjék meg, hogy azt mondjam önöknek: a legszembetűnőbb jelensége a mai közéletnek talán az, hogy van itt egy tíz hónap után sem lankadó, szinte megmagyarázhatatlannak tűnő rombolási kényszer, amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány idején született meg. Széchenyi-terv, diákhitel, autópálya-építés, gazdahitel, családi vállalkozások, Terror Háza, Bozsik-program, Nemzeti Színház, státustörvény. Lényegében azt mondhatjuk: úgy tűnik, semmi sem volt jól úgy, ahogy az előző négyben megépítettük. Olykor már az ember néha arra gondol, hogy talán még az esztergomi hidat is hajlandóak lennének lebontani, csakhogy húsz méterrel odébb ők építsék újjá.

A szomorú az, hogy nem csupán anyagi és szellemi értékekben esik ilyenkor kár, hanem mindez kárt okoz a lelkekben is. Érzelmeiben, fogalmazzunk úgy, önérzetükben bántják meg, mondjuk azt is talán, milliószám az embereket, azokat, akik tudtak, és máig is tudnak örülni hazánk gyarapodásának. Mindannyian tudjuk, 1998 és 2002 között, bár ezek az esztendők egyáltalán nem voltak hibátlan évek, hazánk mégis sokat fejlődött, sokat erősödött, szépült és gyarapodott. Jó lelkiismerettel kívánhatjuk azt, hogy soha rosszabb négy éve a magyaroknak ne legyen.

Van-e magyarázat, van-e valamilyen ésszerű magyarázat erre a romboló dühre? Van-e magyarázat arra, hogy az ország egyre sűrűsödő és súlyosbodó gondjai helyett a kormány inkább az ellenzékkel foglalkozik? Van-e magyarázat arra, hogy felelős kormány helyett az ellenzék ellenzékeként viselkedik? A düh egyik lehetséges magyarázata, tisztelt hölgyeim és uraim, talán az lehet, hogy a korábbi, mi tagadás, szégyellnivaló koholt vádjaikról egymás után bizonyosodik be azok valótlansága. Nem jött 23 millió munkavállaló Romániából Magyarországra, nem vették el a szabad szombatot, nem volt hosszú bájtok éjszakája, nem érkeztek kamionok Ausztriából titkos MSZP-ellenes röpcédulákkal, nem volt kivetnivaló a Terror Háza gazdálkodásában, nem volt visszaélés a Széchenyi-film körül. A kormány államtitkárának éppen legutóbb kellett elnézést kérnie a Bánk bán-film készítőitől, mert alaptalanul hírbe hozta őket. Megjegyzem, ez az államtitkár már a kormány harmadik tagja, aki bírósági pert veszít valótlan kijelentései miatt. És a sort még hosszan folytathatnám.