Mifelénk más praktikák válnak be. Ugyanis Nagyanyus igencsak koránkelő, úgyhogy akárhogy igyekszem, sose tudom megelőzni! Próbáltam már néhányszor Anyát is felkelteni kajáért hajnali fél ötkor, de kiszólt a takaró alól, hogy "menjajóédesanyádba", és aludt tovább. Kicsit eltöprengtem, hogy az anyámba való menés most akkor azt jelenti, hogy magához hívott, vagy azt, hogy elküldött, de mivel nagyon hortyogott, így inkább nem is mertem közeledni. Nem is voltak érdekesek a reggelik.
Ámde leleményes és csavaros agyammal kitaláltam egy másik módszert, ami nemcsak reggel válik be, hanem akárhányszor. A módszer a következő: kifigyelem, hogy mikor indulnak a konyha felé, és azonnal elállom az útjukat keresztbe, meg elkezdek tekeregni a bokáik között. Garantált, hogy vagy síkideg lesz mindegyik, amiért nem hagyom menni, vagy megbotlanak bennem, de igyekeznek nem keresztülesni rajtam, nehogy nekem fájjon, tehát hétmérföldes léptekkel közlekednek. Ezt még tetézem azzal, hogy amikor a kajás zacskót megszagoltatják velem, akkor lelkes vagyok, ha viszont már a tálamba rakják, a világ minden undora kiül az arcomra. Hosszas gyakorlással fejlesztettem ki a mimikámat. Ha aztán nem lát senki, akkor persze megeszek mindent, mert csak úgy érdekes, egyébként senkit nem lehet kétségbeejteni. Mikor felfedezik, hogy üres a tálam, akkor persze fölkapkodnak, meg imádnak, hogy "na jóllaktál, életem? te kicsi csíkos-csillagos tündérke", meg hasonlók.
Egy biztos, a gazdik a világ legnagyobb palimaradai!