"...Például e könyvből: ógörög lataks és latag. Ez így ijesztőnek tűnik. Ha leírjuk saját betűinkkel: lataksz, a másik latag, még mindig „nem látunk semmit“. De akkor már igen, ha ide írom, hogy mit akartak kifejezni az ógörögök e szavakkal: lataksz = latyak, latag =lötyöget (pontosabban löttyög lenne ez). A gyanú, hogy itt nem „félrehallásról“ van szó, a gyök, mégpedig ez esetben a lat = laty gyök elemzésével válik bizonyossággá.
Mert így már sorolhatjuk: latyak, latyakos, löttyen, lötyög, löttyed, löttyint, lettyen, littyen, lötye, lötty, lity-loty, lotyog, lotyó; cs-re váltván loccs, locs-pocs, locsog, locsol, lucs, lucsok, lucskos, régi: lacsakos, lacsik, locska; f-re váltván lefety, lefetyel, lafatyol; a loty-ban az l r-re váltván rityeg, rotyog, rottyan, rittyent (v. ö. littyent, lottyant), rityroty, rötyi és így tovább. Még tisztább képet kapunk ha tudjuk, hogy itt az alapvető gyök a LO, mely „mozgást, különösebben helyből tova mozdulást, haladást jelent“ (Czuczor Fogarasi szótár). LO b-vel toldva lob (ebből nem csak a lobban, de még a lobda>labda is), lebben stb.; cs-vel, ty-vel locs, loty stb. (lásd fenn), de e LO-ból a lódul, lóbál, lógat, lót-fut és szintén így tovább.
Tehát picinykét megpiszkáltunk egy ógörög szót, s nyelvünkből hatalmas szó-tüzijáték bomlott ki. Ott érintettünk meg valamit, s itt pezsdült nagy tüzijáték. S ez kétségtelenné teszi, hogy az ógörög-szkíta lataksz és latag hovatartozása csak a helyesírás, az ABC, a betűkhöz tartozó hangok csak papíron létező útvesztőiben válhatott oly kérdésessé, idegenszerűvé számunkra.
Ha végig mennénk Dr. Aczél József szómutatványain, rendre mindig ilyen tüzijátékot láthatnánk a szókincsünkből kirobbanni.
A szavak természetesen változhatnak, s változnak is, de nem lehet eléggé hangsúlyozni: csak a kiejtésük változik. Mert gyökeink világa= ősképek világa. Az ősképek pedig ősidők óta mozdulatlanok. A kiejtés változatossága pedig e mozdulatlan gyökök=ősképek körül való zsongás, semmi egyéb. A kiejtés tehát soha sem szalad a végtelenbe: mindig az őskép körül zsong az, mint méhecske a szirupos tál körül. Hol itt van körötte, hol ott, de nem távozhat el túl messzire, mert akkor értelmetlenné válna, „képét vesztvén“ szétporladna örökre. Ez a megfigyelés nem vetíthető ki mindegyik nyelvre (az „összeverődött“, mintegy „alkalmi“ keverék nyelvek sokaságára semmiképp), de arra igen, amelyikbe bepillantani segít bennünket e könyvében Dr. Aczél József. Aki nem él ugyan a fenti felismerésekkel, de nincs is erre szüksége, oly erős a bizonyítási módszere, oly erősek a szómutatványai.
De ha a következőket a fenti kis példák, okfejtések tanulságainak észben tartásával olvassuk, mindig emlékezvén az eltérő helyesírások és ABC-k torzító hatására, s a kiejtés számunkra természetes, ám mindig csak egy adott korláton belül mozgó sokszínűségére, szinte teljes pompájában élvezhetjük eleink gyönyörű gondolatvilágát. ..."

"..."A kun nyelv sokkal inkább megőrizte az ősgörög grammatikai alakokat mint a magyar, a szavak eredeti alakjait is sokszor megtaláljuk itt, hangtana is még a régihez húz és szókincse sokkal gazdagabb a magyarnál. Látszik, legalább is két ezer éve annak, hogy a kun és magyar elvált egymástól mint az ugor-szkíta két különálló dialektusa. A kun nyelvnek szembetűnő hasonlatossága az ősgöröghöz szülte bennem a gondolatot, hogy a magyar eredetet is a görögben nyomozzam. Mert eleinte a kun nyelv felderítésén dolgoztam; s míg kőszénre bányásztam, gyémánt mezőre bukkantam.".."


Dr. Aczél József : Ősgörög eredetünk és a kun-szkíta nyelv