Úgy látszik valamilyen rejtélyes okból szertelenül, ragaszkodunk a halálhoz, mintha egy bűvös átok terhe alatt görnyednénk. De nem csak a halálhoz ragaszkodunk, hanem mindenféle szenvedéshez, a megöregedéshez, a megbetegedéshez, a nyomorúsághoz. És ha netalán hiányoznának, ezek a dolgok életünkből, akkor gondoskodunk róla, hogy legyenek. Akkor akad köztünk valaki, aki szűkség esetén akár a saját élete árán sokakat magával rántson a nyomorúságba, a halálba. És mintha mindez még nem volna elegendő a vallások egy fajta bűntudat kultuszát, erőltetik a népre, az ember már eleve bűnösen születik és evégett egész életében bűnhődnie kell és végül, mikor elszenvedte a halált, ha nem kellőképpen élt az örök kárhozatra jut, jobb esetben előbb a tisztítótűz vár rá, és ha idővel megtisztult, talán bemehet a mennyek országába.

 

Ez nem az ember igazi élete, nem ez a hivatása vagy küldetése. Az embernek sokkal nagyszerűbb, sokkal fenségesebb élete, jelenje és jövője lehet, feltéve, ha hajlandó azt elfogadni, és létrehozni a feltételeket.

 

Az ember igazi küldetése így hangzik:

 

Hozd kifejezésre Bölcsességemet, Hatalmamat, Szeretetemet!

 

Ennek engedelmeskedve kizárhattunk minden szenvedést, minden nyomorúságot, a megöregedést, és a halált. Mennyit vétettünk ez ellen!

 

Az ember boldogságra, tökéletességre van teremtve minden tekintetben, az egyik beteljesülésből a másikba egyre emelkedő irányba haladva. A szenvedés, a nyomorúság a halál nem elkerülhetetlen, ideje, hogy kétségbe vonjuk e dolgok létjogosultságát!