Ezt egyszer már összefoglaltam. Újra ide copyzom:

Nem véletlenül az az ország neve, hogy Magyarország. A magyarok országa. Ezért evidens számomra, mint a magyar nemzet tagjának, aki ebben a kultúrában nöttem fel, akinek az anyanyelve Kosztolányi, Ady és Radnóti nyelve, hogy az az ország, mely a magyarok országa, egyben az én országom, az én hazám is. Ez számomra annyira evidens, mint ahogyan az, hogy a hajam barna, s nem fekete, hogy a szemem is az, s nem zöld.

Mivel ezen országhoz kötödöm minden izületemmel, minden szervemmel, a lelkemmel és a testemmel, számomra evidens, hogy ezen ország az, ahol annak a népnek a tagjai élnek, akik egyazon kultúrkörben, történelmi múltban és tudatban (?) élik meg nap mint nap életüket.

A haza számomra kettös fogalom, kettös identitás. Itt most a nemzettudattal rendelkezökre gondolok természetesen, nem az elbitangolt, magukat és nemzetüket önként feladókra, asszimiláció útjára lépettekre. A szülöföld az a hely, ahol születtem, az az én kis pátriám, ahol ismerem a búza illatát, a föld minden rögét, ahol bejártam a falvakat, s a városokat, álmomban megjelennek útjai, régi gyermekkori emlékeim. A szülövárosom az a hely, mely halálom napjáig elkisér. A néhai Deák utca, a Szent István tér, a tündéri szép kék tó, amelyet Kosztolányi is versbe foglalt egykoron.

Ebben a városban éltem meg- és át gyermekkorom. Hogy utána a sors furcsa szeszélye folytán elhagytam a várost, számos más helyen éltem, s élek jelenleg is, bolyongok szerte a nagyvilágban, az terméseztesen más kérdés. Ennek ellenére a szülövárosom mindig itt van, velem van, szelleme mindig kísért, akárhova is vet a sors széles e nagy világban.

Azonban a hazám, mindig is Magyarország volt. A Kárpát-medence. Amit meghatározni, leírni ugyan politikailag lehet, de az én lelkemben ebbe ugyanúgy beletartozik a kassai Dóm, mint a Csíki havasok, Kolozsvár és a Házsongárdi temetö, az omladozó nagyváradi zsinagóga, Budapest és a Hortobágy, Szegeden a Tarjánváros a maga tíz emeletes paneljaival, vagy az immáron szépen felújított miskolci belváros, a diósgyöri várhoz elvezetö villamossal, Sopron a Löverekkel, s mindaz, ahol azzal a kultúrával találkozom, ami az enyém, amit tölem el nem vehet senki, soha, sehol és semmikor.

És ebböl következik, hogy a Mátrában barangolva, vagy rácsodálkozva a Szent Anna tóra mindig és minduntalan ugyan az az érzés fog el -- a HAZA SZERETETÉNEK érzése. S, mivel ez az én hazám, itt él az én népem, ezért a földért adta a vérét a nagyapám, akit a legutolsó kutyaként, kezét rozsdás dróttal hátrakötve és eltörve végeztek ki egy dögtemetöben 1944-ben -- s a mai napig el nem temethettem, a Mindenható akaratából nem lehetek más, mint hü fia e nemzetnek, melyet a sors, a Gondviselés nekem otthonomul kijelölt. E tájnak, e kultúrának vagyok a szülöttje, s természetszerü, hogy e táj az én lelkiségem szülöanyja, ö az én édesanyám. A lelki édasanyám.


Extra hungariam non est vita.