Az etnológiában, szociológiában és kulturális antropológiában állandó vita folyik arról, hogy mi mit idéz elő és előz meg: az asszimiláció okozza-e a nemzeti azonosságtudat elvesztését, vagy éppen fordítva történik: előbb meggyengül a nemzeti azonosságtudat, s ez indítja el és teszi folytonossá az asszimilációt. Ebből az következik, hogy két külön folyamatról van szó, amelyek semmiképpen sem azonosíthatók. Az államalkotó nemzetekkel is előfordul, hogy bizonyos esetekben egy ország népessége részlegesen elveszti identitástudatát. Ez általában tartós nemzetközi nyomásra (vagy elnyomásra) következik be, de nem követi más nemzetbe való beolvadás. Csupán arról van szó, hogy a nemzeti azonosságtudat latenssé válik, de nem tűnik el. A szocialista országok története 1945-1989 között azt példázza, hogy bár valamennyiben internacionalista, nemzetek fölötti vagy államnemzeti (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) eszmék uralkodtak, mégsem olvadt be egyik nemzet a másikba. A nemzeti nyelv kommunikációs eszköz maradt, még ha a nemzeti azonosságtudat meg is gyengült.

   Az államalkotó nemzet területén élő nemzeti kisebbségek esetében azonban a fentebb említett két folyamat már jóval szorosabban (szinte elválaszthatatlanul) egymásba kapcsolódik. A nyelv nem tartható meg sokáig kommunikációs eszközként, ha nem kötődik a nemzeti azonosságtudat értékeihez. A nemzeti azonosságtudat elvesztésének folyamata (elsősorban az identitástudat nemzedékek közti továbbításának az akadályai miatt) beolvadáshoz, a hosszan tattó elnyomás végén az államalkotó nemzet azonosságtudatának elfogadásához vezet. A nemzeti kisebbség nem olvadhat be anélkül az államalkotó nemzetbe, hogy ne veszítené el azonosságtudatát. A nemzeti azonosságtudat elvesztésével visszafordíthatatlanul elvész a nemzeti nyelv is mint egyéni (családon belül használt) és mint közösségi kommunikációs eszköz.