..

Bakay Kornél:A László-iskola múltja és jelene.

Egy nagyívű életpálya áttekintésének a végére érkeztünk. Jól tudom, s azt hiszem ezt mindannyian így érezzük, csak felcsillantani sikerült egy rendkívüli ember, egy ritka tálentumú tudós, egy konokul hűséges magyar hazafi hatalmas és gazdag életművének főbb állomásait.

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl.

írta Arany János, s László Gyula valóban milliókra költötte dús élte kincsét. Százezrek könyvespolcain sorakoznak könyvei, amelyek önmagukban is halhatatlanok, de ha az egymást követő nemzedékeket is meg tudja érinteni a szelleme, akkor a művek szerzője is velünk marad.
A szellemi kisugárzás a magyarul értők, a magyarul gondolkodók számára egyetemes és időben végtelen, ámde László Gyula elsősorban mégiscsak régész szakember volt, a hazai történettudomány jeles képviselője, aki hivatása művelése közben és mellett, de sohasem másodsorban, tanított és nevelt, mégpedig hatvan esztendőn keresztül. A kolozsvári rövid évek alatt nem alakulhatott ki a régi, Posta Béla nevével fémjelzett erdélyi iskola megújításaként egy László-iskola, de Budapesten ennek létrejöttek a feltételei. Korábban a Pázmány Péter Tudományegyetem Régiségtani Intézete is iskolateremtő volt Tompa Ferenc és Alföldi András (1895-1947-1981) révén, de ez a műhely 1945 után megszűnt.
A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében László Gyula még inkább csak a hatását éreztette, hiszen az 1948/49. évi új kommunista hatalom átszervezte a felsőoktatást is és létrehozta az egységes muzeológus szakot, amelyből majd csak 1956 után válhatott ki az önálló régész-képzés. Az első tanítvány-nemzedékhez sorolható kutatók közül kétségkívül kiemelkedik Dienes István (1929-1995), aki - az 1949-től meghívott tanárként előadó - László professzor úrnak nemcsak hallgatója, de hűséges követője is lett és maradt nagyon korai haláláig. Dienes István igen jelentős életművet hagyott maga után. Nemzedéki kortársai közül a később nagy karriert befutott Bóna István (1930 -2001), Gedai István és Erdélyi István, a másodvonalba szorított Szabó János Győző, Kőhegyi Mihály, Tóth Elvira, Kovalovszki Júlia, az ősrégész Trogmayer Ottó és Makkay János említhető, az utóbbiak azonban, bár tisztelték a Mestert a maguk módján, igazán nem maradtak meg a lászlói úton, talán Makkay János kivételével, aki újabban hívévé szegődött.
Az ötvenes évek végétől sokasodtak meg tanítványai: Kolba Judit, Garam Éva, Valter Ilona, Kiss Attila (1939-1999), Végh Katalin, majd Mesterházy Károly, Nagy Katalin, Kozák Éva, Horváth Béla s jómagam. Minket követett Horváth lstván,Vékony Gábor, Bálint Csanád, Kovács László, Tomka Péter, Németh Péter, Melis Katalin, Müller Róbert, Gömöri János, Pálóczi Horváth András, Szőke Mátyás, Rosner Gyula, Vándor László, Költő László, Trugly Sándor.
1967-től az egyesített Régészeti Tanszék vezetője László Gyula lett. Népes hallgatói táborából ettől kezdve már nehéz volna a közel 250 hallgató közül kiemelni olyan neveket, akik még meghatározó módon és észlelhetően a László-iskola szellemiségét képviselték és követték volna. Szőke Béla Miklós, Benkő Elek, Szentpéteri József munkásságában már jószerével nyoma sincs a lászlói örökségnek.
László professzor urat 1980-ban a hatalmasok nyugdíjba küldték. Nagyon rosszul tették. A Régészeti Tanszéket pedig 1990-ben átszervezték. Az új Régészettudományi Intézet keretén belül létrejött az Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék, az Antik Görög-Római Régészeti Tanszék és a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék.
A László Gyula székébe kerültek közül Kubinyi András nem volt régész szakember, a következő: Laszlovszky József pedig igazán semmiben sem hasonlít a nagy elődhöz.
A jelenlegi vezető szakmabeliek szemében László Gyula tudománytörténeti fejezetként kezelendő, így beszélnek róla manapság a vidéki egyetemeken is: Szegeden, ahol a Tudományegyetem Régészeti Tanszékét Fodor István vezeti (1997-től) s aki nem volt László-növendék, vagy Pécsett, ahol néhány éve Mesterházy Károly is tart előadásokat. Miskolcon a nagy állami támogatást élvező állami egyetemen 1996-ban jött létre régészeti oktatás, letörendő és elsorvasztandó a 15 éve virágzó Miskolci Bölcsész Egyesületet, amely 1998 óta Nagy Lajos Király Magánegyetem néven működik Itt a Magyar Történeti és Őstörténeti Tanszéket 1996 óta én vezetem. Az állandó támadások és elvonások következtében azonban ez a műhely nem képes igazán kibontakozni, jóllehet 1997/98-ban egyetemi tankönyvet is sikerült kiadnunk.
Sokak szerint a László-iskola egy láthatatlan iskola volt, amely csak szellemi kereteket adott a hallgatóknak. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy maga a Mester sem vágyott többre, hiszen rendkívüli érzékenysége miatt, kivált az évtizedek múlásával egyre kedvesebbek lettek számára azok, akik a kedvében jártak, de alig vitték előbbre az általa megkezdett kutatásokat vagy rá sem léptek a lászlói útra Mert az igazi tanítvány az, aki bármi áron, felvállalja az ő tudósi hitvallását, amelyet így fogalmazott meg: közös gondunk népünk igaz történelmének feltárása. Gyökereinket meg kell ismernünk és meg kell óvnunk, mert e nélkül elveszünk.
Mindaz, amit László Gyula régészként célul tűzött maga elé: megvalósult, hiába acsarkodnak és kötözködnek a mérvadónak nevezett szakvezetők, arra hivatkozván, hogy a romantikus történetírás ideje lejárt s az „igaz tudomány" ki kell magából vesse a „tudománytalant", a megcáfolható elméleteket. Csak az maradhat, amit a hivatalos történettudomány elfogad és elismer, azaz csakis a finnugor származás-elmélet a tudományos. Ezt kell elfogadtatni a közvéleménnyel, ezt kell oktatni az iskolákban, ezt kell sulykolni az előadásokon! Mindenki mást el kell hallgattatni, minden ellenszegülőt diszkvalifikálni kell.
Az ugyan igaz, hogy a légből kapott agyalmányoknak nincs helyük a történettudományban, az azonban a legkevésbé sem igaz és helyénvaló, hogy a kiválóan felkészült, de más nézeteket valló szakembereket ki kell rekeszteni, tönkre kell tenni, meg kell alázni.
1998-ban a szegedi egyetemi munkaközösség megjelentetett egy könyvet: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája címmel. E kötetet most 2003. novemberében új kiadásban tették közzé, arra hivatkozva, hogy nagy népszerűsége miatt az olvasók által halálra keresett művé vált. A bevezetőt Domokos Pál Péternek, a legendás csángó kutatónak a fia, Domokos Péter írta. S itt szomorú tanúi lehetünk annak, hogy a petyhüdt alma bizony messze gurult a dúsan termő öreg fától! Domokos Péter ugyanis a következőket írta le professzortársáról, László Gyuláról:
„Ha egy meghatározó tudós személyiség a 'termékeny bizonytalanságot' teszi-nevezi meg munkája alapideológiájaként, azt tőle individuális rögeszmeként esetleg el lehet fogadni. Ha azonban ez a felfogás a tanítványok széles körében is elterjed, felmérhetetlenül naggyá válik a veszély. Ilyképp mindent
körülövezhet a bizonytalanság (megkérdőjelezheti a már elért biztos /?!?/ eredményeket), az áltudomány egybeölelkezhet, illetve egybemosódhat a valódival, s mi több a dilettánsok vezérükként hivatkozhatnak a legelismertebb szaktekintélyre. Egy magát őstörténésznek önátképzett bőrgyógyász /ti. Götz László/ háromkötetes képzelményei elé nem kellett volna baráti előszó írására vállalkozni!
A 'kettős honfoglalás', a 'hún-avar-magyar" azonosítás ügye nem lehet e sorok témája, csupán azt jelzem: nem nóvum! Egykori tudósaink (például a reformkori Kállay Ferenc 'hármas honfoglalást' tételezett fel.) Az álmokat hagyjuk a költőkre, a tudósok pedig izzadjanak, küzködjenek tovább. De nem csupán nálunk létezik 'délibáb'. Néhány finn kutató, észt és magyar híveket is maga mellé állítva, a fínnségi népeket kezdi kiszakítani az uráli nyelvcsaládból s harmincezer éves finn őshaza koncepcióját latolgatja, fantázálja. Mindehhez nyelvészeti és genetikai érveket is találni vélnek. Nincs sok kedvünk, okúnk mosolyogni e tévúton támolygókon, de az irány veszélyes s politikai motivációi is nyilvánvalóak (EU- csatlakozás, szőke haj, kék szem - s barbár lapp-finnugor nyelv!?). Ez már nyílt rasszizmus."
Domokos Péter és az idézett kötet szerzője, az elvakult finnugrista nyelvész, Rédei Károly egy húron pendül, ha a László Gyula-i szellemiséget és irányzatot kell támadni, és mindketten bátran és gátlástalanul pocskondiázzák és csepülik - a hazai és a nemzetközi tudományos életben teljesen szokatlan durva kifejezésekkel - a más nézeteket vallókat, őket félnótásoknak, sovinisztáknak, balka-nizálódott elemeknek, henyéknek, műkedvelőknek, agyszüleményeket gyártóknak, gyermetegeknek, gőgös fennhéjázóknak, balgáknak, badaroknak, képzetlen ködkergetőknek, mániákus képzelgőknek, őrült sarlatánoknak, agyrémes népbolondítóknak, kóklereknek nevezve, sőt attól sem riadnak vissza, hogy a nemzeti történetírás képviselőit a tudományos és a politikai alvilág képviselőinek és históriai bűnözőknek bélyegezzék.
Ez a nemtelen és a jóízlést mellőző vagdalkozás, bármennyire is bántó számunkra, nagy haszonnal jár a gondolkodó magyarok számára, mert felnyitja a szemeket és felkelti az érdeklődést. De szó nélkül azért nem hagyható, mert a szépséget nem cserélhetjük fel a rúttal, a tisztaságot a mocsokkal, a valódit a hamissal. Mestereink jóhírnevét a tisztességes utódoknak mindig védelmezniük kell!
Rédei Károly, László Gyula Őseinkről c. könyvéről azt írja, hogy sem nyelvészetileg, sem régészetileg nem igazolható feltevésekbe bocsátkozik, amikor a magyar nyelvet gondolja alapnyelvnek, amely a környező népek számára közlekedőnyelvvé vált. Majd így folytatja: „Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a nagytekintélyű régész, László Gyula az 1990-ben megjelent művében elénk tárt valószínűtlen hipotézisekre épülő eszmerendszere, melyek csírái már korábbi műveiben is előbukkannak, teremtette meg a táptalajt az újabb idők dilettáns nyelvészkedőinek,az álomkergető, tudományos módszereket nélkülöző, illetőleg sutba dobó 'nyelvi és őstörténeti' tevékenysége számára.
László Gyula nagycsalád-rendszerét és a kettős honfoglalás elméletét lényegében az egész magyar történész-régész szakma megtagadta, bizonyítás nélküli, hibás hipotézisnek minősítette, akárcsak a szkíta-hún-avar magyar folytonosság tételét is. Ez utóbbit tömény esztelenségnek nevezik a mérvadók, teljesen elhallgatva azt a tényt, hogy az ő kihirdetett tételeik csak kinyilatkoztatott dogmák, semmi egyebek. Kihirdetett időrendjük teljesen hasraütésen alapul, mivel semmiféle tényadatunk nincs arra, hogy az un. uráli, majd finnugor alapnyelv a Kr.sz. előtti V. illetve IV. évezredben létezett volna, sőt arról sincs, hogy egyáltalán létezett volna ilyen alapnyelv, mivel ilyen nyelvi emlék egyszerűen nem létezik!
Ugyancsak egészen légből kapott, hogy az előmagyarok a tajga-övezetből a Kr.sz. előtti I. évezredben sodródtak volna dél felé. Arról már nem is szólva, hogy miért csak a magyarok elődei sodródtak dél, majd nyugat felé? S miért maradtak a tundrás-tajgában és az északi sztyepp-zónában a többiek? A magyarok őshazájának az Ural nyugati oldalára helyezése egy megkövült ősdogma, amelyet semmiféle régészeti anyag nem támaszt alá. A székelyek eszkil-bolgároktól származtatásának tudománytalanságáról már volt szó. A Bóna István által képviselt un. garnizon-elmélet a IX-X. századi Magyarországon a viking katona telepek mintájára képzeli el a Kárpát-medence birtokbavételét. S ez a képtelen feltevés akadémikusi címet ért.
Fájdalmasan szomorú, hogy az iskolateremtő László Gyula neveltjei sorra és rendre elfordultak a Mestertől. Nem azt fájlaljuk, hogy az adatok változtak, ez a kutatások bővülésével természetes. Hanem azt, hogy azok, akiket egy kissé dédelgetett is, az előmenetelük, a címeik érdekében kiáltottak harsány Barabbást, Jézus helyett.
Az egykori derék szegedi múzeumigazgató, Bálint Alajos fia, akit László Gyula mellett és után magam pártfogoltam egy jó félévtizeden át, ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, aki éppen a mi sorozatunkkal egyidőben szervezett egy tudományos ülésszakot az Úri utcai Régészeti Intézetben a magyarság úgymond hiteles őstörténetéről, s a szűkkörű szakmai szeánszon a mérvadó kutatók, lényegében egymás között, érdeklődő közönség nélkül, gyalázzák a dilettánsoknak nevezetteket, sűrűn és önelégülten hangoztatva: dilettantizmussal nem lehet tudományos karriert elérni. Ez valóban így van. A 2004. évi akadémiai tagajánlások között csak Erdélyi István neve szerepel.
Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy őstörténetünk számos kérdésére ma még nem
tudjuk a választ, hiszen például egyetlen hiteles nyelvemléket sem ismerünk a szkíták, a hunok kazárok és az avarok nyelvéből. Ugyanígy fogalmunk sincs a honfoglalás előtti ótörök jövevényszavaink pontos eredetéről. Ezeket a problémákat ugyan rejtett módon elismerik, ám mégis kijelentik: a szkíták iráni nyelvűek voltak, a hunok, a kazárok és az avarok török nyelvűek voltak, tehát a magyarokhoz semmi közük sem lehetett. Bizonyíték: nulla. A finnugor kliséket imamalomként ismételgető Rédei Károlynak csak arra futja a tehetségéből, hogy kijelenti: Bakay Kornél, Kiszely István és társai nem tekinthetők tudományos vitapartnereknek, mivel témafelvetésük és tárgyalási módjuk nem szakszerű! Ugyanakkor az átfogó és tudományos alapossággal megírt Árpádok országa c könyvem teljes mellőzésével, heti újságok kis cikkeiben szereplő sajtóhibákkal ékelődik.
De minket ez a megbélyegző és kirekesztő bánásmód nem rettent meg. Sőt, csekély számunk ellenére sem vesszük át a hangadó hivatalosok érvek nélküli, mocskolódó stílusát, hanem a nagy kultúrpolitikus Klebelsberg gróf útmutatását követjük, aki 1920-ban azt mondta: „ne keressünk mi valami csodaszert, ne keressünk mi valami egészen újszerű, szokatlan módszert ahhoz, hogy lábra tudjunk állni, hanem dolgozzunk, dolgozzunk becsületesen, dolgozzunk szakszerűen minden téren." De azt is tudjuk, hogy önerőnk nem elégséges. A magyar értelmiség, a magyar középosztály, a magyar gondolkodók támogatása és megnyerése nélkül nem járhatunk sikerrel. Ameddig nem tudjuk megteremteni azokat a nemzeti műhelyeket, ahol a kisiskolások, a gimnazisták, a főiskolások új és becsületes tartalmú tankönyvei elkészülhetnek, ameddig nem születnek nemzeti tőkés-mecénások, akik biztosítják a kutató expedíciók költségeit, ameddig nem veszik meg a nemzeti történeti iskola tagjainak a könyveit, addig a marxista történelmi materializmus neveltjeinek finnugrista rabláncán maradunk.
Múltunkért évszázados harc folyik s nem egyenlő feltételek mellett küzdenek meg egymással a szembenálló táborok. A velünk szembeniek is nagyon jól tudják, hogy a tét nagy! Akié a múlt, azé a jövő. Aki elveszti a múltját, olyanná válik, mint az emlékezetét vesztett gyógyíthatatlan beteg. Magatehetetlenként bármit megtehetnek vele. S akkor félévszázad múlva nem lesz Magyarország. Ilyen hatalmas a tét!
Ismét Klebelsberget idézem: „A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe." Ha sikerül bennünket hiteltelenné tenni a nagyközönség szemében, ha sikerül bennünket összemosni a képzetlen és valóban mindenfélét állító szerzőkkel, akkor nem lesz új, igaz magyar történelem! Ha László Gyulát, Mészáros Gyulát, Balázs Gézát, Marácz Lászlót, Bakay Kornélt egy csoportba zárják a legvadabb amatőrökkel, amint teszi ezt az alantas módszerekkel dolgozó, történelmileg képzetlen, etikátlan Rédei nyelvész, akkor mindannyiunknak tudnia kell: ki kicsoda és mit ér? S persze nem szabad bedőlni a Götz Lászlót, Padányi Viktort, Csöke Sándort, Kemény Ferencet, Harangozó Imrét, Kiss Dénest gyalázó tirádáknak sem.
Rédei Károly például úgy ostorozza és gúnyolja a sumerológusokat és a sumerológiával bibe-lődőket, hogy közben a könyvében beismeri, hogy ő egyáltalán nem ért a sumerológiához, hanem egy Mihaela Weszeli nevű egyént bízott meg bizonyos szavak és jellemzők kikeresésével és ellenőrzésével. S ez az egyén engem vad sumeristának bélyegez. S ez az egyén akadémikus. Csoda-e, ha a Magyar Tudományos Akadémiának jelenlegi régész tagjait: Bálint Csanádot és Szabó Miklós a magyar művelt közönség alig vagy egyáltalán nem ismeri? S csoda-e, ha László Gyula nem lehetet tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? De viseljük sorsunk, ahogy meg van írva.

Végezetül tekintsük át mégegyszer, hol tartunk ma? Meddig jutottunk a magyarság múltjának felderítésében? Mi az, amit a régészet, az új vagy újonnan értékelt írott források s az embertani vizsgálatok alapján tudunk? S mi az, ami biztosan hamis állítás és téves következtetés? Legutoljára: kikből áll ma még az egykori László-iskola?
A magyar nyelvű népesség kialakulásának helye és ideje, a finnugor dogmák alapján ma már nem valószínűsíthető. Számolnunk kell egy őskőkori (paleolit) magyar ősnyelvvel részben a Kárpát-medencében, részben Közép-Ázsia és a Kaukázus térségében.
A szkíta-hún korszak a Kr.sz. előtti IX. századtól kezdődik s egy ezredéven át tart. E magas kultúra önállóan jött létre, nem az antik görög vagy kínai hatás leképezésével. S ezen világ része volt az avar és a magyar kultúra is, amint ezt László professzor úr is tanította. A szkíta szellemi örökség (szarvas népe-csodaszarvas!), a szkíta divat, a hun művészet és ízlés töretlenül tovább élt a türk, avar és a magyar népeknél. Az írott források nem alaptalanul azonosították a hunt az avarral és a magyarral. Hun hagyományunk eredeti és ősi. A X. századi Waltharius eposz egymagában megcáfolja, hogy a hun hagyományt a németektől vettük volna át a XII-Xlll. században. A hun-magyar azonosság ősi örökségünk és nem Kézai Simon kitalálása. S még kevésbé a Nibelung-ének átköltése. Atilla a mi örökségünk, mert semmi nyoma sincs annak, hogy a világon bárki is magáénak vallotta volna a hunokat és egyáltalán érdeklődött volna e téma iránt.
Nemzeti krónikáink hitelét az újabb kutatások megerősítik, sőt remélhető új írott források felbukkanása is. A legújabb genetikai (DNS) vizsgálatok egészen új irányokat szabnak, és nem erősítik meg a kihirdetett őstörténeti dogmákat.
Ma már számos bizonyítékkal rendelkezünk ahhoz, hogy véglegesen elvessük, hogy elődeink föld bevájt putrikban laktak volna és a primitív dadogó sámánizmus jelentette volna számukra a vallást
László Gyula régészprofesszor már ott fenn lakik a csillagok honában, de a hívők számára mind örökre őrlélek (Makovecz Imre) marad, akinek bizonyos adatai elévülhettek, elévülhetnek, ám azon hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben örökérvényű kinyilatkoztatás marad. Sokan mondogatják, hogy a helyes útról, amelyen számos kutatót éppen ő indított el, a mester a 70-es években letért s elindult az ő saját kis ösvényén, amely a tudománytalan álomvilágba vezet. Ne higgyék, hogy - e földi világból már ugyancsak eltávozott - Bóna Istvánnak igaza lenne! Hit nélkül sem Isten, sem Haza, sem nemzet nincs. Az eucharistiát sem lehet bizonyítani, mégis kétezer év óta a legszilárdabb tartópillérünk.
A László-iskola fundamentum, mélyen fekvő alap lett, amelyre építkeznünk lehet. A mai napon jogi személlyé vált László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület megkezdheti az építkezést s ha mindannyian akarjuk és vállaljuk, létrejöhet az első igazi magyar őstörténeti intézet.
„Akik az igazságra tanítottak sokakat,
tündökölnek örökké, miként a csillagok!"


(Elhangzott 2003. december 9-én Budapesten, a MOM Művelődési Központban)