"Létünknek nincs semmi más biztos talaja, amelyen lábát megvetheti, mint az illanó jelen. Ezért lényegszerinti formája folytonos mozgás, a nyugalom lehetősége nélkül, melyre örökösen törekszünk. Hasonlít a hegyről lerohanónak futásához, ki, megállani akarván, el kellene hogy essen s csak továbbrohanása által tarthatja lábain magát; - vagy hasonlít az ujjhegyen egyensúlyozott pálcához - vagy a bolygóhoz, mely beleesnék a napjába, ha megszűnnék feltarthatatlanul előre sietni. - Eszerint nyughatatlanság a létnek ős-képe.

Ilyen világban, hol semmiféle fajta egyensúlyozottság, semmi állandó állapot nem lehetséges, hanem minden fáradhatatlan kavargásban és változásban van, ahol minden siet, repül, folytonos haladással és mozgással tartja magát fenn a kötélen, - ilyen világban boldogság el sem gondolható. Nem lakozhat ott, ahol egyedül a plato-i "örökös lesz és sohasem van" az igaz. Mindenekelőtt: senki sem boldog, hanem csak törekszik egész életében egy vélt boldogságra, melyet ritkán érhet el s akkor is csak azért, hogy kiábránduljon: ám szabály szerint végül is mindenki hajótörötten s ledőlt árboccal ér kikötőt. S akkor aztán mindegy is, hogy boldog vagy boldogtalan volt-e ebben az életben, mely csupán tartamnélküli jelenből állott s amelynek immár vége van."

- Arthur Schopenhauer: Pesszimista Írások (144. §) -