Mi történt Dallasban? Mi újság a Futrinka utcában? Minden bizonnyal sokkal több, mint a vizsgálódásunk trágyául szolgáló műsorban, ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert ugyebár sem a stúdiókban, sem a képernyőkön nincs túl nagy mozgolódás alkotásuk és alkalmazásuk terén. Habár ezzel is megvan a párhuzam…

 

Egy szokásos punnyadós és semmittevős reggelen valakinek beugrik, hogy már napok óta igen rossz arányban képviseltetik magukat a nőstény nem azon egyedei, melyek szépségét a M.A.G.U.S.-ban minden bizonnyal csak 3k6 értékkel dobhatták. Ez pedig nem mehet így tovább, még idővel jön a rondasági slambucman és panaszt tesz diszkrimináció miatt. Mit lehet tenni? Minden bizonnyal érdekes, és botránykeltést szándékozó (de csak szándékozó) esemény lenne egy helyi castingolás ezen a terepen, és minden bizonnyal nem is járna eredménytelenül, hiszen tradicionális bányavidéken járunk, ahol ráadásul egyre jobban kezd ezen ipar leépülni, biztosan akad tehát munkanélküli bányarém. (Ne intézzenek most a pécsiek emiatt nekem napirend előtti felszólalásokat, szép lányok persze mindenhol vannak, ahogy ezt a Svejk-ben is megmondták, és nemcsak azóta, mióta az unokatesóm Pécsre ment férjhez.)

 

Szóval ez nem lesz jó, alkalmazzunk inkább beváltabb megoldásokat. Hiszen a két kiszavazott arc közül az egyiket nemcsak úgy találtuk a parkolóban, arra még azt is mondtuk, hogy a baráti körünkben van. Itt derül ki tehát, mit is akartak a Hetefejércse nevű táblával az alkotók, mivel ezen település legfeljebb orosz arányokban van közel Pécshez… az bizony a Beregben van, túl Mátészalkán is. Jómagam is csak azért tudok róla, mert Moldova György megemlítette a megyéről szóló könyvében, mint a hanyatló falvak egyik jó (vagy inkább elrettentő) példáját. Szóval ide került a kiscsaj, állítólag a nagyszüleit látogatni, de a tényeket ismerve jobb élni a gyanúperrel, hogy büntetésből küldték le ide, azért, mert ilyesmit elvállalt. Az első képek is ezt igazolják, ahogy kukoricát morzsol, s tovább reménykedünk, azért teszi ezt, hogy a nap hátralévő részét azon térdepelje végig. Azért a falusi levegőnek van valamennyi jótékony hatása is, kisimítja az arcvonásokat, már nem úgy néz ki, mint egy kiélt negyvenes, már csak úgy, mint egy kiélt 25 éves. Minden bizonnyal csak az elöregedő lakosság miatt, mivel ebben az új megvilágításban nagyon jól beugrik, hogy ez sokkal jobban illik hozzá, mint a panelproliság… a balszerencse már vetett hasonló kategóriájú falusi picsák útjába, melyeket mind külső, mind belső alapján nyugodtan beválogathatták volna ebbe a műsorba. Igaz ugyan az is, hogy ha 15 éves anakronizmussal is, de végre sikerült a szocializmus egy nagy ideáját megvalósítani, eltűntek a város és falu közötti különbségek, mindkét településfajtán elterjedtek az efféle tahók...

 

Tehát egy öncélú telefonhívás után kiscsaj filózik, hogy ez most mi volt, először elmarják maguk közül, aztán most visszainvitálják, közben a túlsó fronton ugyanezt eljátsszák, igen megoszló véleményekkel, de diszkusszió nem történik, mint kiderül a plasztikbomba egyébként sem az a típus, aki el tudná viselni, hogy a józan ész és megfontolás diadalmaskodjon. Dehát ez nem olyan műsor, hogy ilyesmi szerepet kaphasson itt. Meg hát az igen fontos érv, hogy születésnapja is van, azt illik megünnepelni. Hiába no, az emberi lélek – pontosabban jelen esetben annak csökevényeinek – rejtelmein nehéz kiigazodni, akármennyire is próbálnak görcsösen megoldásra jutni orvosok, papok és szipológusok.

Kiscsaj tehát elindul, a MÁV pedig kitesz magáért, mert nagyon hamar átzötyögik az országot Mátészalkától Pécsig kemény 80 km/h-val, egy szakadt Bz-motorkocsival, melyről talán nem jogtalanul járja az a pletyka, hogy a csehszlovák ipar bosszúból szállította nekünk, amiért ’68-ban mi is résztvettünk megszállásukban. És egész tűrhetően viseli, igaz persze, hogy ő nem 30 bunkó vasútbaráttal van összezárva 8 órán át folyamatosan, mint amilyen utak nekem már osztályrészül jutottak munka címszó alatt. De aki ezt a személyszállítási bravúrt megoldotta, azt igen magas pozícióba kéne juttatni, hiszen a két említett település megközelítése már Pestről és IC-vel is hatalmas időbeni ráfordítást jelent (de amúgy nemcsak vonattal).

 

Mikor pedig odaért, a kreativitás továbbra is gigantikus mértékekben… nem szárnyal, csak túr, hiszen ki látott már föld alatt repülő vakondot? Pláne olyat, amit még a helyi bányászbékák is csak rekordszámba menő mélyfúrásokkal találnának meg. Mint kiderült, a korábbi magasházi eseményeket csak főpróbának szánták egy többszemélyes bulihoz. Erre össze kell trombitálni az embereket, naná hogy jó messziről, mert ha ők jelentkeznek, mindenki azonnal ráér és ugrik, és még egy több órás odajutást is bevállal a valószínűleg legnehézkesebben megközelíthető magyar metropoliszba. Főleg ha olyan stílusban invitálják meg őket, mint kedvenc szörnyetegünk. Nem mondom azt, hogy infantilis, hiszen a gyermekbarát szervezetek biztosan kikérnék ezt maguknak, mondván gyerekek ilyesmire biztos nem képesek.

Tehát irány ismét a kísértetház. Ha majd anyám egyszer már nem lesz e világon, vagy már nem lesz annyi ereje és energiája, hogy közös képviselőként működjön, és nem lesz más lakó, aki elvállalná helyette ezt a tevékenységet, már biztosra tudom, hogy azt a céget biztos nem fogom megbízni házkezeléssel, amelyikhez ezen építmény tartozik. Azok után, hogy jött a drót, hogy néhány garázda suhanc betört és randalírozott, a továbbiakban sem fordítanak nagy gondot az őrzésre, és a helyi rendfenntartó erőknek is scheiss-egal hogy leverték a lakatot és egy oda nem illő járgányt parkoltak be. Vagy ennél súlyosabb dolgok is történtek már Pécsett, hogy ez már fel sem tűnik? Vagy a rend derék őrei még most sem tértek magukhoz a nagy örömünnepből, hogy sikerült néhány huligánt elijeszteni a környékről, minden bizonnyal olyannyira, hogy még a pécsi kesztyű említésére is kirázza őket a hideg. Summa summárum, kurvára nem érdekel senkit, hogy odabent sokakban felébred a nosztalgia, és szívesen ugrálnak neki párnázott felületeknek, akár gumiszobai emlékek, akár a népvándorláskori gyökerek (azaz a vandál származás) hatására. De a népvándorlás koránál is jobban vissza akarnak menni az időben, s teszik mindezt néhány neoprimitív barlangrajzzal, modern korunk barlangjában, a panelházban.

 

A nagy előkészületek után pedig buli! De nem ám akárhogy, hiszen óvatos és előrelátó emberek vagyunk, szükség lehet anyagi fedezetre, a szerződésben biztos nem volt benne az, hogy a retekklub állja a büntető- és szabálysértési eljárások során felmerült eljárási és szankcionális költségeket. Üzletben pedig nincs barátság, a rendőr is ezért kevert le egy nagy sallert járőrtársának a közértben. Lehet persze, hogy ismét én vagyok a tájékozatlan, és élek még mindig egy naív hitben, hogy a privát házibuli költségeit a házigazda állja (és mindig más szervezi az eseményt), legfeljebb elkér mindenkitől némi hozzájárulást, vagy pedig a régi dal szerint „ha hoznak, esznek” – de mindenképp egy döbbenet már az előzetes gondolkozás, hogy majd áruljuk a piát a népnek. Egyes emberek ilyenkor biztosan egy olyan vallási csoport nevét kiáltanák, akiknek férfitagjai kalapot és pajeszt hordanak, de ez több szempontból is kizárt ugyebár. Más magyarázat pedig nemigen akad erre a lépésre, mert ugye pont az ilyen szub-unkultúrában nem kap nagy hangsúlyt a pénz megkeresése – mert az más forrásokból, de van mindig – legfeljebb csak elverése. Mindegy, megcselekszik, természetesen a megszokott közegszemlélettel, tehát az ár és a minőség fordított arányában, neszebazmeg módon műanyagpoharakba dilettáns koktélokat vagy töményet adagolva, nem csekély összegekért. De amíg erre a lócitromra száll elég veréb, addig nyema problema…

A nagy bulizás közben aztán a zenei szerkesztő ismét eltévelyedik egy kicsit, és hirtelen olyan melódiák csendülnek fel, melyeket számomra kellemes hallani, de a helyzethez és a személyekhez körülbelül annyi kötődéssel bír, mintha az indiai központi televízióban a marhapörkölt elkészítési módját ismertetnék gazdagon illusztrálva. Ezt ugyan már bizonyította, hogy ismét ragaszkodott az előzetesekben a Romance-hez a három szeretnivalóan őrült csellónyűvő finntől, de most ismét megteszi. Talán arra akar hajazni, hogy érzelmek, de egy nyaláb betonvasban több érzelmet találni, mint a szereplőkben...

Miután eltelt újabb négy rész, így muszáj ismét személyi problémákat generálni, úgy látszik van valami meghatározhatatlan együttható szerinti ciklikusság a dolgokban.

Tehát buta szöszinek hirtelen eszébe jut, hogy kopaszkám talán jobban fixírozza egy kicsit az átlagnál, és ez nála sem marad hatás nélkül. Itt jön viszont egy csavar, (melyhez remélhetőleg anya is tartozik, hogy lehessen hova küldeni) hogy neki van valami barátja, és hirtelen az is hiányozni kezd neki. Ha mást nem, Altáj vidéki bizsergés szempontjából, ami jelen esetben nem valami ritka közép-ázsiai betegség. A már említett csökevényes érzelmekkel persze ezt nem tudja hova tenni ő sem, kopaszkám se, meg a többiek sem, akiknek ugyan kis sűrűségű vodkaszagú fingjuk sincs, miről is lehet szó, de mivel ilyenkor nagyon okosnak lehet látszani hasonló értelemtől duzzadni tűnő félmondatokkal, hát elejtenek néhányat… aztán mikor szerelemről esik szó, hirtelen mindenki döbbent kussba mered, hogy ebben a közegben ilyesmi lehetséges… s az apokaliptikus képet csak fokozza a műanyag izé monoton pofázása, a semmiből a semmibe…

 

Szerelem, szerelem… nekem legfeljebb ez akkor merül fel, ha épp a villanyt szerelem! Voltam már párszor ebben a helyzetben, reménytelenül, egyoldalúan, hiábavalóan – azóta nem tudok lenni. De mi az, ami ebben a helyzetben ilyesmit tud generálni? A kiszemelt valaki személye? Ugyan már és ha-ha-ha! Ez csak egyféleképp tud működni: ha az, aki szerelmes, az sem egy bonyolult valaki. Már jópár rész kapcsán el akartam mondani a következő gondolataimat azoknak válaszként, akik a műsorban szereplő olyan egyedek felhasználási területeiről értekeztek, akikre bináris kódban 1 az értéke annak az állításnak, hogy „pina van rajtuk”, és annak is, hogy „kinéznek valahogy”. Tehát hogy a mai közfelfogás szerint biztos velem van a porbléma, de valahogy nekem ennél többre van szükségem. Hogy elvihessem őket például a két és fél évvel ezelőtti dél-csehországi utamra, ahol a legjobb haverjaimmal rengeteg hangulatos városban, szép kastélyokban jártunk, utaztunk kisvasúttal, megnéztük a villamosmúzeumot Brno-ban… és közben rengeteget baromkodtunk, beszélgettünk sok mindenről, az élet igen mély dolgairól is, és közben néha egész kellemes zenéket hallgattunk, meg kiültünk Cesky Krumlov-ban egy este a Moldva partjára… oly régi vágyam már, hogy egy ilyen jellegű útra tényleg másodmagammal menjek, hogy ennyi mindent átéljünk, ami többet ad nekünk asztrál- és mentálsíkon egyaránt, és ami részben a külvilág dolgaiból, de részben önmagunkból is ered. De hogy várhatnám el ezt az ilyenektől, akiken minden bizonnyal még Axel Rudi Pell lassú számai is csődöt mondanának (pedig azt még az a barátnőm is szerette, akinél elég sok különbség volt ahhoz kettőnk között, hogy ne tartson sokáig kapcsolatunk), és még annyi érdeklődést se mutatnának a dolgok iránt, mint amenyit ő mutatott, amikor elvittem Bécsbe meg a Vasúttörténeti Parkba, még az általam érzett több-kevesebb szeretetből eredő egyszeri mértékben sem…

 

Naszóval ilyen arcok ilyen helyzetben beszélnek érzésekről és szerelemről… s hogy hogy is működik ez valójában, mindjárt kiderül, mikor szöszi az otthon maradt barátját is felhívja, hogy próbáljon valamit makogni, mi van tulképpen. A csóka viszont úgy tűnik, egy magasabb értelmi sávba sorolódott be, mindjárt leveszi, hogy itt neki nem osztanak már túl sok lapot, és ennek megfelelően válaszol. Már persze ha tényleg ő az, nemcsak valami szinkronszínész – a műsor dramaturgiájába ez is belefér bőven. S utána a csaj még azon rinyál, hogy nem volt elég erős a kapcsolatuk. Na igen, az az igazán erős kapcsolat, amiben simán és egyből megemésztik, hogy az ember párja félrekúrt, vagy már nem olyan erősek az érzései a másik iránt, hogy ne csak ő legyen azon a kizárólagos első helyen. Legalább akkor tessék ezt bevallani többé-kevésbé nyíltan és őszintén, hogy az idő és a távolság betesz a dolgoknak, és hogy ezt nem lehet így bírni, de nem duzzogni. Velem is eljátszotta mindezt a fentebb említett volt barátnőm, igaz, ott én nem tudok arról, hogy valaki más is képben lett volna. Csak annyit mondott, hogy „megváltoztak az érzelmei”. Meg mindez azután történt, hogy biztossá vált, hogy ősszel megyek ki Berlinbe, ami eléggé elbizonytalanította, hogy kibírja-e nélkülem. Vagy inkább úgy általában fiú nélkül? Na mindegy, de ez is csak a fentebbi tézisemet igazolja, hogy ezektől még annyit sem lehetne elvárni, mint tőle. A háttérben pedig e zárójelenetek alatt egy absztrakt horrorfilm kulisszái rajzolódnak ki az éjszakában, halottaskocsi helyett rózsaszín Roburral, bagoly és denevér helyett pedig rózsaszín ölebbel. S mindezt megkoronázandó feltűnik Jason Voorhees ehhez mért alteregója, láncfűrész helyett rózsaszín elektromos fogkefével…

 

Végkövetkeztetés. A mai ember kutatja a múltat az alapján, ami megmaradt, megpróbálja az ősember, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak és a középkori ember életét, erényeit és  ocsmányságnak/aljasságnak tekintett dolgait elemezni a mai szemléletével. De a jelennek élve és a múltat elemezve vajon gondolkozunk-e azon, hogy cselekedeteinket hogy fogják megítélni a jövőben? Hogy több száz és több ezer év múlva, ha addig még nem irtottuk ki egymást, és nem tettük lakhatatlanná a bolygót, mit fognak gondolni rólunk utódaink, mit hagytunk nekik örökül? És hogy ők milyenek lesznek ennek alapján? Elítélnek, megvetnek, kiröhögnek minket, vagy nem ismerik fel e dolgok szörnyűségét, ők is minket utánoznak? Vagy hálásak lesznek nekünk, amiért ezt hagytuk rájuk? Most már eljutottunk odáig a gondolkodásmódban, hogy ez is kérdés és filozófia lehessen. És bízok abban, hogy a Szarkavarók és az általa képviselt világ és szemlélet az első kategóriába fog tartozni, de csak egy ilyen lesz, mind egy szélsőséges de egyben kvintesszenciális megnyilvánulás… de nem ez lesz a XXI. század hajnalának egyetlen tanúsága.