A 90-es évek Magyarországa nem volt felkészülve a munkanélküliek és a hajléktalanok tömegére. Még az évtized közepén is, ha felszállt egy hajléktalan a buszra, vagy a villamosra, a jármű azon része gyorsan kiüresedett: nem lehetett elviselni "illatukat".

Már évek óta nem találkoztam ilyenekkel. Tudom, hogy kiépült a hajléktalanokat segítő intézményrendszer - szállások, a város több pontján meleg étel osztás, forró tea, ruhaosztás, stb. (ez több kormányon átnyúló intézkedés) s a szociális munkások is sokat tesznek azért, hogy, ha csak egy kicsivel is, de jobb életet éljenek ezek az emberek.

Ma városunkban szinte csak a két nagy szatyor (amiben vagyonkájukat hurcolják) sejteti, hogy nekik nincs lakásuk - de élnek a lehetőséggel: tisztálkodnak, napközben melegednek, éjszaka fedél alatt, ágyban alszanak.

A másik oldal: aluljáróban egy ember előadja, hogy nincs munkája, nincs lakása, éhezi. kéri, hogy segítsünk rajta. Nálam csak nagy címletű pénz volt, ezért elővettem táskámból uzsonnámat (sajtos-sonkás zsemle, paprika, paradicsom) és a kezébe adtam. Nos alig tettem meg néhány lépést, a csomag a szemetesben landolt.

Bizony abban a pillanatban jobban sajnáltam uzsonnám dicstelen végzetét, mint azt a szerencsétlen embert.