Varga Géza:
 
KULTÚRPOLITIKA ÉS ROVÁSÍRÁS (19)

 

 

Értékelés </P>

A felsorolt jelenségeket nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy véletlen és egyedi esetekről van szó, mert a jelek szerint ez nem lenne igaz. A politikai váltások ellenére hosszú évtizedek óta, töretlenül folytatódó eseménysor tanúi vagyunk.
Olyan emberek szerepeltek a felsorolt példákban, akikről akár azt is feltételezhetné a jámbor olvasó, hogy az intellektuális kapacitásuk elegendő a kérdés helyes megítéléséhez. És olyan intézmények, amelyektől joggal várhatjuk ősi írásunk megbecsülését, akár annak tudományos értékei, akár nemzetpolitikai jelentősége miatt. A székely rovásírás ennek ellenére a hazai kultúrpolitika megvetett mostohagyermeke.

Pedig kétségtelenül értékről van szó, amelyhez negatív képzet nem kapcsolható, pozitív annál inkább. Mégis, ennek ellenére is, folyamatos az elhallgatás, a mellőzés, a gúnyolódás és az üldözés. Hazánkban a székely írás megismerése és bemutatása olyan nehézségekbe ütközik, mintha nem is egy XXI. századi európai jogállam saját nemzeti írását szeretnénk kutatni; hanem a kétszáz évvel ezelőtti Afrikában, vagy Ázsiában a bennszülöttek által babonás tiszteletben tartott, több ezer éves feliratos követ akarnánk egy európai múzeumba szállítani; netán meredek sziklafalakon az életünket kockáztatva próbálnánk lemásolni egy sziklafeliratot.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mindez miért van így?

Az eddig szóba került indoklásokat természetesen nem vehetjük komolyan. A székely rovásírás nem koholmány, megalapozottan nem kelthet náci asszociációkat és primitívnek sem mondható. Az írás ellen felhozott vádak cáfolata nem is kívánja meg nagy tudományos apparátus felvonultatását, mert ez csak látszólag tudományos kérdés. Egyébként is, ha ezek a vádak igazak lennének is, az ősírás akkor is képezhetné a tudományos kutatás és ismeretterjesztés tárgyát.
A hivatalos tudománypolitika rangjára emelkedett illetlen politikai ambíciókról, vagy az örök emberi butaság áltudományos köntösbe burkolózó megnyilvánulásairól lenne szó? A kérdés megválaszolása meghaladná a tanulmány célkitűzéseit.
Természetesen nem korlátozhatjuk az olvasót egyéni álláspontjának kialakításában. Mindenki a saját tájékozottságának, szándékának és stílusának megfelelően értékelheti a jelenséget.

Az egyik lehetséges – az akadémikus „tudomány” képviselőinél nagy hagyománnyal rendelkező – értékelési mód a jelzők osztogatása lenne. Ez gyors és kényelmes értékelést tenne lehetővé, de tudományos kérdések pusztán pejoratív jelzők felsorolásával aligha dönthetők el, bármilyen találóak legyenek is azok a jelzők. Más kérdés, hogy itt (mint azt fentebb már tisztáztuk) nem is tudományos vita zajlik, hanem valami más.

Egy további lehetséges értékelési módot kínál az alkotmány betűivel való összevetés. Az alkotmány szövege szerint „A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos … élet szabadságát”. Mi azonban azt látjuk, hogy a székely rovásírás esetében korántsem a tisztelet, a támogatás, vagy a tudományos szabadság lehetővé tétele jellemzi a kultúrpolitikát.

Máshol meg azt állítja az alkotmány, hogy „A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. A Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével … valósítja meg.” De hogyan képes a székely rovásírással kapcsolatos közművelődést kiterjeszteni az a „tudományos” világ, amely számára „minden alapvető kérdés tisztázatlan” és amely számára „az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni”?

A jelenlegi helyzet nyilvánvalóan nem felel meg az alkotmányos követelményeknek. Az idézett passzusok azért kerültek az alaptörvénybe, mert a nemzet elhal, ha nem képes történelmének tapasztalatait levonni, ha történelmi értékeit szemétnek, szemetét pedig értéknek nyilvánítják; ha a történelmét letagadják, meghamisítják, elhallgatják.

Felmerül a kérdés, hogy a fentebb felsorolt sajnálatos jelenségek tekinthetők-e kivételek sorozatának? Vagy inkább egy íratlan, az alkotmánnyal és a nemzet érdekével ellentétes, de a hatalom által ennek ellenére szigorúan betartott titkos szabály megnyilvánulásának? Amely arról rendelkezik, hogy a kultúrpolitika irányát csak a székely írással szemben indokolhatatlan ellenérzéseket táplálók határozhatják meg?

A válasz keresésekor nem számíthatunk a székely rovásírás értékeléséről rendelkező külön alkotmánycikkelyre, mert ilyen nincs. Az olvasó azonban az alkotmány két passzusát is bízvást mérvadónak tekintheti.

Az egyik szerint ”Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. Azon persze elmélázhatunk, ki tartozik „a tudomány művelői” közé a székely rovásírás esetében. Nyilvánvalóan nem sorolhatjuk ide az akadémikus „tudomány” képviselőit, akik számára még „az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni”.

Van aztán az alkotmánynak egy másik passzusa is, amelyik irányíthatja a gondolatainkat és a tetteinket. E szerint „egyetlen állami szervnek … a tevékenysége sem irányulhat a hatalom … kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben … mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”