Kormányzati megnyilvánulások

A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király magánegyetemén érdemének megfelelően oktatják a székely rovásírást. Néhány éve az ügyészség (nem bizonyítható hírek szerint a kultuszminisztérium felkérésére) mondvacsinált eljárást indított az egyetem ellen. Azt ugyan megalapozatlanság miatt később megszüntették, de ezzel is sikerült az egyetemre beiratkozók számát csökkenteni.

Az Ópusztaszeri Történelmi Emlékpark, ahol több rovásfelirat is látható, a leglátogatottabb kiállítás Magyarországon. A kiállítás fő attrakcióját, a Feszty körképet, annak idején azért száműzték Budapestről Pusztaszerre, hogy minél kevesebb honfitársunk láthassa. A motorizáció azonban keresztülhúzta a kultúrpolitika számításait és a magyarok ma már tömegesen keresik fel az egyre gyarapodó szép kiállítást. A bevételből még egy Anonymus szobor felállítását is tervezték, mit sem törődve azzal, hogy a finnugrizmus kezdettől a legnagyobb ellenszenvvel viseltetett a magyar krónikákkal és krónikaírókkal szemben. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egy első pillanatra rokonszenvesnek látszó húzással torolta meg a sikert: a látogatók jelentős része számára ingyenessé tette a belépést, a kieső bevételt azonban nem pótolta. Ezzel sikerült is drasztikusan csökkentenie a kiállítás bevételét és korlátoznia a nemzeti kulturális örökség bemutatására fordítható erőforrásokat. 

Forrai Sándor tanár úr korábbi (pénzhiányra való hivatkozással elutasított) leveléhez hasonlóan magam is kértem a kultuszminisztert, hogy szíveskedjen a székely rovásírást a nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítani, és ekként kezelni. A miniszter úr nevében egy főosztályvezető tájékoztatott a következőkről: "A … miniszter úrnak a székely rovásírás nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítása ügyében írt levelére válaszolva ... a székely rovásírást természetesen a nemzeti kulturális örökség részének tekintjük. ... Nincs olyan jogi aktus, amellyel a kulturális örökség részének nyilvánítanánk valamit ... Végül szeretném tájékoztatni arról, hogy a hazai tudományos életben a rovásírás kutatása kellő hangsúlyt kap.  ... Sándor Klára nyelvtörténész 1996-ban jelentette meg a rovásírás történetének összefoglaló feldolgozását."

Sándor Klára 1996-os dolgozatára azonban korántsem lehet úgy hivatkozni, mint valamiféle tudományos teljesítményre. Éppen ellenkezőleg, a szerző az akadémikus tudomány megdöbbentő szegénységi bizonyítványát állította ki: „Pillanatnyilag azt sem tudjuk – írja Sándor Klára – hány fennmaradt emléke van a székely rovásírásnak, mert abban sincs egyetértés, hogy mi számít a székely rovásírás emlékének”. 1915-től „számítható a székely rovásírás kutatásának legvirágzóbb szakasza. A második világháború megtörte az előző negyedszázadra jellemző lendületet, és a kutatás a háború után sem éledt újjá. … a székely írás történetének megírását az indokolja, hogy egy vonatkozásban sincs még megírva. … a székely rovásírás a magyarországi tudományos köztudatban ismeretlen, vagy csak nagyon felületesen ismert … mindaddig, amíg az írástörténet és a nyelvtörténet nem fordít kellő figyelmet a székely rovásírás emlékeire, nem várható, hogy az művelődéstörténeti szempontból az őt megillető helyre kerüljön”. „A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.”

Tudománytörténeti jelentőségű sorokat olvashattunk Sándor Klára (nyelvész, egyetemi tanár, az egyik parlamenti párt elnökségi tagja) tollából. Az ugyanis megszokott, hogy egy tudós a rendelkezésére álló erőforrásokat kevesli, és további támogatásért kilincsel a munkája érdekében. Ez a természetes és méltányolható hozzáállás. Arra azonban aligha van példa, hogy egy kutató a saját (rendkívüli tudományos jelentőségű) kutatási témájáról szólván feltegye a kérdést: „az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni”.

Az olvasónak jogában áll azt gondolni, hogy ez a mérce alsó foka, egy tudós a tudományterületén aligha süllyedhet ennél mélyebbre. Ez azonban csak az egyik fele a dolognak. Ennél is megdöbbentőbb az, hogy Sándor Klára álláspontját a kultuszminiszter nevében írt levél a hivatalos kultúrpolitika rangjára emelte.