Barbárok vagyunk
Népszabadság o Hankiss Elemér 2005. október 29.
Október 10-e óta a közszolgálati televízió hírműsora szinte mindennap
levetített jeleneteket, amelyek során fertőzés elleni védőöltözetben lévő
emberek élve gyömöszölnek be hápogó kacsákat, sikoltozó tyúkokat, futkározó
kiscsibéket, még az utolsó pillanatban is kackiás kakasokat műanyag
zsákokba, a zsákok száját bekötik, a zsákokat teherautókba és dömperekbe
dobálják, majd mély gödrökbe zúdítják le, és meszet öntenek rájuk, vagy
meggyújtják őket (és feltehetőleg rájuk dózerolják a földet, de ezt már nem
láttuk).
A néző csak találgathatja - ha egyáltalában érdekli a dolog -, hogy vajon
már a műanyag zsákokban agyonnyomják egymást, vagy megfulladnak az állatok,
vagy a teherautón törnek össze a csontjaik, vagy elevenen elégnek, vagy
elevenen temetik el őket. A döbbenetet még fokozza az, hogy a műsorvezetők
szóra sem méltatják mindezt. Higgadtan, közönyösen tovább darálják az ennél,
úgy látszik, fontosabb híreket.
Nincs ebben semmi meglepő. Mert ugyan ki törődne néhány tízezer vagy
százezer kacsa-liba-csirke halálra kínzásával, amikor az emberek, az
Emberiség megmentéséről van szó?! És annak bemutatásáról, hogy lám, milyen
felelősségteljesen dolgoznak a szakemberek: ha kell, gondolkodás nélkül s
kíméletlenül kiirtanak minden élőlényt. Hozzánk képest elhanyagolható
tényezők.
Azt szinte kár is megemlíteni, hogy az így megkínzott és megölt állatok 99
vagy 100 százaléka minden valószínűség szerint egészséges volt, s csak azért
kellett megölni őket, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. Civilizáltabb
országokban, Lengyelországban vagy mondjuk Ausztriában első ijedségükben nem
temettek el élve tízezernyi állatot, hanem elrendelték, hogy minden gazda
tartsa zárt helyen őket. Hátha meg lehet őket kímélni, ami mindenekelőtt
nekik volna jó (egy darabig); amíg a fentieknél talán valamivel humánusabb
vágóhídra nem kerülnek - jó volna a gazdáknak meg az országnak is.
Amúgy nincs a történtekben semmi meglepő. Hiszen mi, emberek, mindig is
kiirtottunk minden élőlényt, ami az utunkba került, amitől féltünk, vagy
aminek a halálából hasznot húzhattunk. Csak mindez régen történ; vagy tőlünk
távol történt; vagy nem tudtunk róla; vagy könnyítettünk lelkiismeretünkön
egy kicsit azzal, hogy ejtettünk egy könnyet a lebunkózott fókakölykökért;
vagy azt mondtuk vállvonogatva, hogy ilyen a világ; meg a természet
törvényeit és "táplálékláncot emlegettük", ahol a nagyobb hal megeszi a
kisebbet, és az ember - szerencsére - képes megenni még a legnagyobb halat
is. És végső fokon megnyugtattuk lelkiismeretünket azzal (ha netalántán
csengetett), hogy végtére is az ember a legmagasabb rendű faj, főemlős a
főemlősök között, mert neki bizony van, az állatoknak meg nincs értelmük
vagy halhatatlan lelkük; vagy valami hasonló hiányzik belőlük. Meg nem is
halnak meg, csak megdöglenek. Mi csak tudjuk.
Igaz, nem jó ilyen közelről látni a szenvedésüket. Mert bár lehet, hogy nem
részesei az értelem vagy a lélek kiváltságának, de hogy ugyanúgy szenvednek,
mint mi, az aligha lehet kétséges.
Döbbenetesek azok a képek is, amelyek azt mutatják, ahogy a szkafanderes
sintérek az udvaron kapirgáló tyúkokat hajkurásszák, vagy
hármasával-négyesével tépik ki őket az ólakból - miközben gazdájuk
tehetetlenül nézi kedvenceinek, létfenntartóinak elpusztítását. Esett-e
egyetlen szó is arról, hogy mi lesz azokkal a szegény parasztemberekkel,
akiknek a megélhetést, a tél átvészelését vagy egy kicsit jobb életet
jelentettek ezek az állatok? Kártalanítja őket valaki? Feltehetőleg. De
ugyan már ki törődik az ő sorsukkal, itt, nálunk, a városi emberek
világában, ahol már csak feldarabolva s fagyasztva találkozunk kacsával,
tyúkkal, libával?
S különben is, mi civilizált és finnyás emberek vagyunk, csak filézve vagy
darálva esszük meg az állatokat. Csirkeszárnyat, combot látni se akarunk,
mert a végén még arra emlékeztetnének, hogy élőlények lábát, szívét, nyakát
ropogtatjuk. Isten mentsen minket ilyen barbár durvaságtól.
