Kaddis Dorosicsban 2005.10.14., 2005. évfolyam, 41. szám szerző: Szendrei Lőrinc • forrás: 168óra
  A második világháborúban meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok emlékére állította a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztériuma Hadtörténeti Intézete és Múzeuma s az Ukrán Zsidók Alapítványa – olvasható ukránul és héberül is azon a gránittömbön, amelyet Dorosicsban állítottak föl az 1943 tavaszán fölgyújtott pajtából menekülő, majd legéppuskázott magyar zsidók tömegsírja fölött.
– Ez egy szent hely! – mutat körbe Aron Berger, a korosztenyi főrabbi, és végtelen mélységeket idéző hangján belekezd a kaddisba.
A könyörgés az Úrhoz az 1943. április 29-én legyilkolt munkaszolgálatos magyar zsidókért szól.

2002 januárjában találkoztam először az akkor 87 esztendős Kaufmann Gyulával, aki 1943-ban már a harmadik munkaszolgálatos behívón volt túl. Korábban a nagykátai hóhér néven elhíresült Muray (Metzl) Lipót alezredes alatt szolgált, aki azzal az utasítással küldte útjára a munkaszázadokat, hogy egyetlen embert se merészeljenek visszahozni. Kaufmann Gyulát és társait a katonák maguk előtt terelték, hogy kitapossák az utat a mocsarakban, hogy alattuk robbanjanak föl az aknák, s közben meglopták a fejadagjukat, elvették a bakancsukat és a meleg ruhájukat.

Így jutottak el a Koroszteny és Kupiscse között található tanyára, ahol a kolhoz pajtájába zsúfolták be a legyengült, többségükben flekktífusztól szenvedő munkaszolgálatosokat. Kaufmann Gyula felidézte, kikkel reménykedett együtt, hogy túlélik a megpróbáltatásokat: a harmincéves Fehér Pista mérnököt, aki tüdőlövést kapott, Szilágyit, akit a németek vertek félholtra, de beszélt Sebők őrmesterről, Horváth tizedesről és Rónai Miklós parancsnokról is, akik igyekeztek emberségesek maradni.

És elérkezett 1943. április 29-e éjszakája.

– Arra ébredtem – mesélte Kaufmann Gyula –, hogy fojtogat a füst. Azonnal tudtam, hogy ránk gyújtották az épületet. Akik a kapun át igyekeztek menekülni, beleszaladtak a géppuskatűzbe. Magyarok lőttek magyarokra. Kimásztam a tetőre. Föntről még láttam, hogy futás közben lőtték le az embereket. Aki nem mert kibújni a pajtából, bennégett.

Kaufmann Gyula úgy menekült meg, hogy a közeli szántóföldre futva halottnak tetette magát. Másnap az életben maradt munkaszolgálatosok és az odakényszerített ukrán parasztok szedték össze a holttesteket, és az üszkös pajtától alig ötven méterre ásott tömegsírba temették őket. Két nap múlva Kaufmannt megidézték egy bizottság elé, ahol azt akarták bizonyítani, hogy a munkaszolgálatosok gyújtották föl a pajtát. Igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Egyfolytában szabotázsról meg merényletről beszéltek, hogy igazolják a golyózáport.

– Minket, zsidókat – emlékezett a túlélő – úgy akartak megvásárolni, hogy a korábbi néhány dekával szemben egy fél kenyeret kaptunk, és elsőbbséget élveztünk a kondérnál.

Kaufmann Gyula végül is hazajutott, de itthon már nem talált otthonra. 1956-ban Izraelben keresett új hazát. 1967-ben ismét katonaruhát öltött, és a Sínai-félszigeten szolgált a mostani miniszterelnök, Saron parancsnoklása alatt.

Amikor utoljára beszélgettünk, abban reménykedett, hogy egyszer emlékművet kapnak a legyilkolt bajtársai Dorosicsban. „Még egy fát sem ültettek a sírjukra” – mondta keserűen abban a Rumbach Sebestyén utcai házban, amelynek pincéjében az ukrajnai lágerből hazatérve bujkált.

2005. szeptember 28. Itt vagyunk hát Dorosicsban, amelynek nevét hiába keresnénk a térképen. A kicsi tanya Kijevtől száz kilométerre, Zsitomir megyében, Koroszteny járási székhelyhez közel, Kupiscse község határában található. Alig százötven kilométerre „alszik” Csernobil. A közeli falvak már belül esnek az atomerőmű felrobbanása után meghúzott biztonsági körön. Máig néptelenek.

Kaufmann Gyula nincs velünk.

Eljött viszont Zsigmond Anna egyetemi docens, akinek édesapja a szerencsés túlélők közé tartozott, és köztünk van Lebovits Imre nyugalmazott egyetemi tanár, aki Tiszafüredtől az ukrajnai Varohtáig járta be a magyar munkaszolgálatosok katorgáját, majd onnan – Kassát érintve – Mauthausenbe szállították, ahol aztán 1945. május 5-én felszabadult.

Táskájukban kövek kopognak. Egyikük a Farkasréti temető zsidó parcellájának útjairól, másikuk a Raoul Wallenberg-emlékmű környékéről hozta a kavicsokat. Mielőtt ideérkeztünk, két szovjet hősi emlékművet is fölkerestünk. Ezen a környéken szinte minden kilométerre jut egy szobor, egy sír, egy tábla: Vecsnaja szlava gerojám. (Örök dicsőség a hősöknek). Ezek a táblák is kaptak a kavicsokból.

A mező közepén, a tömegsírt körbeölelő, fehérlő kerítés körül több százan gyűltek össze. A hivatalok vezetőinek kényelmes autói kopott, kikalapált Zsigulik között állnak. Keményen elegáns magyar katonatisztek keresnek helyet a kissé gyűrött fehér ingben és a portól szürkéllő fekete nadrágban békésen várakozó, arasznyi pajeszos ukrán zsidó tinédzserek között. Barázdált arcú asszonyok ölelnek hatalmas fehér masnis kislányokat.

Mintha mindenki zavarban lenne. Aki nem tudja, az is érzi: ez a borzalmak mezeje. Itt égő emberekre lőttek, a betegeket a latrinába dobták, a mezőt belepték a holtak tetemei, üszkös emberi maradványok füstje terült a falu fölé.

Az első közös hang a két himnusz. Soha nem éreztem még ennyire, hogy valamennyi himnusz találkozás.

Háborúról, embertelenségről, végtelen fájdalomról és a halálról beszél mindenki. Arkagyij Iljics Monarszkij, az Ukrán Zsidók Alapítványának vezérigazgatója emlékszik a háborúban megsemmisített hatmillió zsidóra, akik ugyan különféle nyelveken beszéltek, de egy nép fiai voltak. Tóth János nagykövet úgy érzi, végre lesz hová gondolniuk és elzarándokolniuk az áldozatok hozzátartozóinak. Anatolij Nyikolajevics Azercsuk, a Koroszteny járási államigazgatás vezetője, aki óráról órára követte az emlékmű felépítésének folyamatát, csak annyit mond:
– Amikor katonaként Magyarországon szolgáltam, megszerettem önöket. Persze hogy segítek.

Egy idős ember szólít meg. Arról beszél, hogy az apját az iskolánál fogták le a magyar katonák, és kényszerítették, hogy menjen sírt ásni. Miközben mesél, az autójához húz, a csomagtartójából almával kínál.
Ahol állunk, 396 magyar zsidó munkaszolgálatos neve sorakozik a tömegsír földjére rajzolt menóra hét ágában végződő utak végére állított gránittömbökön. A legszívesebben idemásolnám valamennyit.

Ábrahám Ernőtől Farkas Jenőig, Farkas Lászlótól Herzog Hugóig, Hirsch Dezsőtől Klein Árpádig, Kun Ferenctől Peristein Ernőig, Pollák Ábrahámtól Steiner Miklósig, Strassburger Mórtól Zugó Ferencig.

Berger Ignác, Dicker Andor, Ehrentheil Noe, Grünzweig József, Haufmann Andor, Kaufmann Mózes, Lebovits Márton, Magyar Gábor, Nagler Manó, Nyúl Mihály, Oroszlán Ernő, Perl Mózes, Sztrulovics Sámuel, Wiener Chaskell és Zsámboki József – hányféle név, arc, és egyazon sors...

Ezen a helyen dr. Szentendrei László őrnagy, a 116. számú tábori kórház parancsnoka volt a rangidős tiszt 1943-ban. Ő adhatott ki tűzparancsot. A háború végén elmenekült.

A dorosicsi mészárlás kapcsán egyetlen büntető- per folyt, amelynek következtében 1948. augusztus 27-én kivégezték Gyarmati László karpaszományos őrmestert.

A tábor őrségének fellelhető listáján harminchárman szerepelnek. Közülük egy még életben lévővel találkoztam. Ágyban feküdt, és alig-alig tudott beszélni.

Egy kivételével senkinek semmi bántódása nem esett – jut eszembe, ahogy körbenézek a dorosicsi mezőn, amely a korabeli elbeszélésekhez képest szinte semmit sem változott.

Holló József Ferenc tábornok, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója úgy beszél az áldozatokról, mintha neki kellett volna megmentenie őket. Annak a katonának hallom a hangját, aki a vállán húzza ki a sebesültet a harcvonalból. A bűn elismerése nem válik bűntudattá. Nem is kell. Azt mondja: aki nem ismeri a múltját, arra van kárhoztatva, hogy megismételje – aztán csöndben hozzáteszi: ezt senkinek nem kívánja.

Hazaindulás előtt még megállunk a tömegsírnál. Erősen esteledik. (Zelk Zoltán írta a Dorosici alkony című versében: „Mennyit temettünk!... Rakhattuk föl az egekig.” Lebovits tanár úr meggyújtja a mécseseket, visszhangzik bennünk a kaddis.