Jobbágy Károly

Madarak

A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
- mint hat gépágyú robbanó
robaja - egy kipufogó.

Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal :
" Te! Figyeled?
Rigó! "
Rigó? Hol?
- " Hallgasd! "
S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag :
- " Szépen dalol !"


Nem birom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én. . .
- nem képzelgés, vízió -
ott ül a televízió -
antennán s fütyül csodamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.


De engem furdal a talány :
Hogy hallotta meg ez a lány?
Nem vagyok én sem süket még,
szeretem is a füttyöket,
de itt, hol zúg a nép s a gép
nem veszem észre semmikép.


S rájöttem. Kétség sem maradt :
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg. . .
meghallja rigó - a rigót.


" . . . S mindig a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül. . . "
- folytatja az én madaram,
néz, visszanéz mindúntalan,
de aztán, - mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján fel is sóhajtva :
" Ó!
Itt, itt, de jó! "