Az utolsó mentsváram, mint a nem kifogástalanul magyarázó tanárnak, a példa:
 
Tegyük fel, szobrász vagy.
 
Kigondolsz valamit, aztán fogsz egy követ, megfaragod. A kő tulajdonságaiból meg a te eredeti elgondolásodból kijön egy szobor. Abban a te eredeti elgondolásod már nem szerepel, hanem csak az, amit a kő meg a munkafolyamat abból engedett megvalósítani.
 
Jön egy látogatód. Megszemléli a szobrot. Valamiképpen felfogja, értelmezi, feldolgozza magában az élményt. Ez, ami benne létrejön, ez a szemléleti ké nem lesz azonos azzal, ami őnélküle lenne, hiszen nyilván hozzáadja a maga előzetes tudását, emlékeit, asszociációit meg mindent. Ez az az egyedi szobor lesz, amit akkor és ott ő látott a műtermedben.

A látogató hazamegy. Elgondolkodik a látottakon. Hirtelen eszébe ötlik, hogy ez a szobor, túl azon, amit ott a maga egyedi voltában észlelt, még egy csomó más dologgal is közös, mégis egyszeri tulajdonsággal bír. Például része a te életművednek. Például kifejeződése annak a kornak és annak a földnek, ahol alkották. Például eleme az emberi önkifejezési kísérletek végtelen sorának. Na, és miközben spekulál ezeken a dolgokon, elhelyezi a szobrodat, mindezekben a viszonyrendszerekben, ezeknek a viszonyoknak kifejezőjeként és egyben részeként és mégis egyedi alkotásként.

Ha mondjuk építészmérnök vagy, netán ácsmester, az alkotás, a szemlélet és a megértés akkor is így zajlik valahogy.

Na kábé ennyi. Nem olyan falrengető dolog. Hogy a németes metafizika nyelve taszító és homályos és elfedő és tudálékos, hát az igaz.