Szia, Vukkancs!:-))

***************

Vészi Endre

A MADÁR ELSZÁLL

                        Zilahy György képei között

A kerítés fekete rovátkái mögött
ott áll az ember és néz a madár után,
néz fölfelé a sárga tollak után,
lebegnek könnyen, mint a köd,
többmillió éve néz a madár után,
amelyet felold az elérhetetlen ég,
s a csonkolt fák nem nyújtják fel karjukat,
mert nincsen karjuk és kezük sincsen,
s az eszelős dőlt sírkövek alól
a rozsdabarna halál rongyai alól
a héber betűk jelei mögül
a hullámokban sodró magány alól
a közöny ízelt páncélja alól
nem mászik elő se élő se holt
hogy kalimpáljon a madár után,
amely mindig és mindörökké elszáll
hiába forgatjuk utána nyakcsigolyánkat
kifehéredett arcunkat hiába emeljük szárnyai felé
a madár már akkor elszállt, mikor megszülettem,
anyám már akkor meghalt, mikor először néztem a szemébe,
ő is elszállt, ő volt a madár,
s az álom kertje olyan virágokat lövellt a félhomályba,
hogy azonnal megfeketedtek,
mint a csillagok is, amelyek mellembe pörkölődtek,
amióta összeütköztünk, én és a világegyetem,
a madár elszáll
és mi kerítések, rácsok fekete rovátkái mögött
mint a csonkolt fák, fölfelé srófolt fejjel,
szemünk udvarában az örök madárnélküliséggel
csak szétszórt pihéit látjuk lebegni a gyenge madárnak!
amerre nézel, bennünket látsz, madárlesőket,
fekete és fehérarcuakat,
kifordított tenyerű dermedt bábokat,
akik iszonyodva de boldogan is, nézik, hogyan siklik át
a madár a végtelen ágak csapdarendszerén,
elevátorok, daruk és gáztartályok fölött,
az égi strand fölött, ahol kék és piros bóják
ravasz láncolatát is kijátszva
repülnek a mi madaraink,
a mi drága, könnyű, alumíniumcsontu
és nylonpelyhü madaraink,
amelyek akkor szálltak el, amikor mi születtünk,
de anyánk és álmaink képében mindennap megszöknek
és mindennap eljönnek hozzánk
szorgalmas pusztulásunkban!