Diktálási kényszer Aczél Endre, 2005. szeptember 15. 01:00 Dr. Kóka János miniszter még a pólyában volt, amikor a Szovjetunióban - utolsóként a négy, hivatalosan engedélyezett mű közül - kiadták Alekszandr Szolzsenyicin Az ügy érdekében című kisregényét. Amelyet aztán dr. Kóka vagy olvasott, vagy nem olvasott.

Akárhogyan is van, a parlament gazdasági bizottságában elhangzott "botrányos" felszólalásával sokakban - vélem én, meglehet, naivul - sikerült felidéznie ennek a nem kevésbé "botrányos" írásnak a mondanivalóját, amelyet az egyik fő alak, bizonyos Knorozov, területi első titkár árasztott magából.

Tudniillik Knorozov volt a "kis Sztálinok" megtestesítője. Az az ember - és most a kisregényből idézek - aki "soha nem tért el attól, amit kimondott". Akinek a szava "nem volt megváltoztatható", aki "az erőskezű vezetési stílust" testesítette meg, sőt: "ezt tekintette a maga legnagyobb érdemének".

A Szolzsenyicin-féle történet időpontjában Sztálin már nem élt. Maga a tény azonban az írót nem érdekelte. Ő azt találta figyelmet érdemlő jelenségnek, hogy egy bizonyos politikusi magatartás, ethosz átsugárzik a diktátor kreatúráira; a vezér kultuszát nem a hozzá írott versekben, ódákban, balladákban, szimfóniákban, filmekben, táncjátékokban kell keresni, hanem abban, hogy a hódoló bürokrata az "amit megmondtam, megmondtam" viselkedésmódjának utánzójává, az önkritika esküdt ellenségévé, a paternalisztikus kegyosztás hordozójává válik.

S mindez által kora mételyévé.

Mindez egy egészen konkrét, mai magyar szövegkörnyezetben jött elő. Szolzsenyicin után (és némi személyes tapasztalatból) azt kell mondanom, hogy dr. Kókának teljesen igaza van, amikor átvetíti a maga Sztálin-vízióját a mai magyar "istenemberre" (a kifejezés Gyurcsány miniszterelnöktől való), bár nem is igazán őrá, hanem a követőire. Akikről a Szolzsenyicin-történet is szól. Mert ha valakit olyan hódolat vesz körül, mint Orbán Viktort, az nem következmények nélkül való dolog. Akkor indokolt a párhuzam Sztálinnal. Akkor még arról is lehet - bár nem szükségképpen - beszélni, hogy a Vezér kimondott szavait "magánszorgalmú kutyák" (a hódolók) az abszurdumig feszítik.

Logika kérdése az egész. Feszegette már Lendvai Ildikó is. Ha valaki semmissé kívánna nyilvánítani minden olyan privatizációt, amelyikben - utólag - törvénytelenséget, korrupciót vagy nemzeti érdeksérelmet vél felfedezni, akkor mi az az erő vajon, amelyik ezeket a "kutyákat" megállíthatja, hogy saját terepükön (lenn a kisvárosokban és a településeken) ugyancsak hasonlót fedezzenek fel, s jogorvoslatot szorgalmazzanak?! Magyarul: visszaállamosítást. Úgy fest, semmi. De csak úgy fest.

A Vezér szava az, ami döntő. És ezen a ponton visszakanyarodnék Sztálinhoz. Dr. Kókának tudnia kell vagy tudnia illene, hogy a Vezér a kolhozosítás tetőpontján nyilatkozatot tett a "túllihegők" ellenében, amivel nyomban lehűtötte a "kutyákat", s adott némi - átmeneti - enyhet a túloldalnak. Mai magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy ha valaki netán úgy gondolná, Orbán egyetértene "a patikák, a zöldségesboltok, a fűszeresek" újraállamosításával, az súlyosan téved. Nemcsak azért, mert nem vagyunk 1930-ban, és nemcsak azért, mert az Európai Unió súlyos korlátokat emel minden hasonló igyekezet elé, hanem azért - de legfőképp azért -, mert az ellenzék vezérének "kutyái" követő magatartásra vannak berendezkedve. Orbán Viktor soha, semmi jelét nem adta annak, hogy a Magyarországon 1949 után gyakorolt totális államosítás elvét próbálná visszahozni a gyakorlatba. Ilyenformán minden képlet, ami őt Sztálin véres kezével (de akár Hitlerével, édes mindegy) azonosítaná, vagy arra alkalmas, veszedelmesen történelmietlen és igaztalan.

A baj, a probléma vele nem ez. Hanem a diktálási kényszer. Amely a Fidesz - MPSZ szervezeti átalakítása folytán leszivárgott a mélybe is. És amely követendő példa gyanánt - lásd még Szolzsenyicin Knorozovjának az esetét - egyre mélyebbre és mélyebbre szivárog.