Erre az a felmérés döbbentett rá, miszerint a Fidesz fölénye az MSZP-vel szemben 2:1 arányú az első választók körében. Tekintve a "fiatal demokraták" igencsak vidékies, antikapitalista elemekből gyúrt, elavult (jelenlegi) nézetrendszerét, ez több mint meglepő. És itt nem csak a diákhitel kamatáról vagy a lakásépítési támogatásokról van szó, nem ezek a meghatározó hívószavak. Orbán céltudatosan választotta a "Nemzeti Vagyon" védelmezőjének szerepét. Semmi pozitív nincs már a programjában, de ez az oltalmazó-megőrző szerep adhat egy bizonyos pozitív imázst az olcsó populizmus szelével vitorlázó pártnak a fiatalok körében.

Felnőtt egy nemzedék, melynek teljesen más az élményanyaga: sosem láttak belülről állami vállalatot, nem dolgoztak benne, nem élték át a tehetetlenség érzését, a hatékonyság hiányából fakadó frusztrációt.

A rendszerváltás óta nagykorúvá vált tizenöt évfolyamból kerül ki ma már minden negyedik szavazópolgár: nekik mesél Orbán az "aranytojást tojó tyúkról" és az állítólag eltékozolt milliárdokról. Egy új felnőttnek minden privatizációs mese új.

Ezek a fiatalok nem tudják, hogy a szovjet tábor szétesésével a magyar ipar háromnegyede elvesztette piacait, a magyar mezőgazdaság (megmaradt, hatékony része) pedig a bel- és külföldi fizetőképes kereslet drámai csökkenésének áldozata lett. Egyszerűen nem volt szükség az árunkra! Bárki vehetett bagóért piacait vesztett, a világtól 20 évvel elmaradt cégeket. Sokan belebuktak. Csak a tőkeerősek (így főleg a külföldiek) lehettek sikeresek. Az élelmiszeriparba bejövő nyugatiaknak például akár tíz évig is bírniuk kellett a veszteséges termelés és az egyidejű fejlesztés terheit. Nem adott az állam százmilliókat nekik, mint a szőlőtermelőknek vagy más szerencséseknek.

Hol tartana ma a távközlés állami kézben tartva, a több száz-milliárdos tőkebevonás nélkül? Sehol! Az tény, hogy a privatizált monopolcégek hosszú távú árszabályozását a privatizáló atyák nem oldották meg kielégítően, ezért fizetünk néha horribilis monopolárakat. Persze a monopóliumok megtörése nem egyszerű dolog, sok időbe, energiába kerül, még fejlettebb országokban is. (Pláne ha a különböző kormányok erre irányuló szándéka sem elég erős, hiszen pártérdek is lehet ezeknek a jól tejelő szörnyeknek a hizlalása.)

Orbán közönsége nem tudja, hogyan próbálták a kormányok a magyar ipar zászlóshajóit megőrizni, magyar kézben tartani, de mire (a külföldi kérők kirúgása után) magyar tulajdonost találtak, a cégek (a Videoton, az Ikarus stb.) tönkrementek. Ezért lettünk buszexportőrökből buszimportőrök - a gyárak meg üresek. Így akarná Orbán megőrizni a még meglévő "nemzeti kincseket" is: a bábolnai gazdaság, a Malév, a MÁV roncsait. Nemcsak politikai hasznot remélve, de káderfoglalkoztatónak is: hová dugja be egy megnyert választás után a sok lelkes pártaktivistát, polgári körös "szakértőt"? Tizenöt év alatt hány ezer dilettánst, de legalábbis nem odavaló kádert tettek be a pártok az állami vállalatokba (igazgatóságokba, felügyelőbizottságokba, vezető állásba), akiknek más dolga nem volt, mint a "pártközeli" cégek feltöltése?! Tudják-e ezt a mai harmincévesek? Nem hiszem.

Azok lennének az ún. stratégiai vállalatok, amelyekből az egymást követő kormányok minden évben sok milliárdot kispórolnak, melyeket felelőtlenül hagynak lerohadni a teljes enyészetig (a MÁV, a BKV, a kórházak, a sportpályák stb.)? Hát nem érdemes már csak azért is privatizálni, hogy ne tudja az állam bűnösen elhanyagolni ezeket a valóban közcélú intézményeket?! Hogy az új tulajdonos (akár az önkormányzat) küzdhessen, harcolhasson a fennmaradásért, a fejlesztésért?!

Sötét privatizációs ügyletek persze vannak, az egyik legsötétebbet pont az Orbán-kormány hajtotta végre, amikor az elvesztett választások után már csak ügyvezető kormányként működött. A CD Hungary céget, melynek (követségi célú, külföldiek által bérelt) ingatlanállományát több mint 30 milliárdra becsülték, potom 20 milliárdért adták el érdemi versenyeztetés nélkül a klienseknek. A négyéves ciklusokban zajló zsákmányszerzés rendszerében az állami vagyon soha nincs jó kezekben: fogy, romlik, enyészik.

A középiskolákban bizony tanítani kellene a rendszerváltás gazdasági történéseit is, a kiinduló helyzetet, az átmenet nehézségeit és az új gazdaság felépülését.

Már csak a nemzet mentális karbantartása, az olcsó demagógiával szembeni védelme végett is beszélni kell a privatizációról. Nyíltan és őszintén.

A szerző mérnök-közgazdász