http://hvg.hu/hvgfriss/2005.36/200536HVGFriss180.aspx
HVG, 2005. szeptember 07.

ÚJ KULTURÁLIS POLITIKA
Egy garasos Opera

Szórakoztatás- és punkügyi miniszternek titulálják újabban Bozóki Andrást a
kulturális intézmények háza táján. A politológusból lett tárcairányító eddigi
működésével, káderpolitikájával nem csupán a hagyományos érdekszférákba
tenyerelt bele, de a kultúra fogalmát is kitágította.


,,Volt egy pozitívuma is Bozóki András látogatásának: végre láttuk a kulturális
minisztert az Operaházban" - ezzel a rosszmájú megjegyzéssel kommentálták
többen is a dalszínház múlt pénteki botrányos évadnyitó társulati ülésén
történteket. Bár a hullámzó kedélyállapotukról híres primadonnákat alkalmazó
operaházak a világ más tájain sem számítanak a béke szigetének, ami a múlt héten
az Andrássy úti zenepalotában történt, szinte példa nélküli: az új korszak kezdetét
bejelentő kulturális minisztert a társulat egy része kifütyülte, mások bekiabálásokkal
szakították félbe Bozóki vezérszólamát. De kis híja volt, hogy paradicsom és tojás
nem repült a nézőtéren helyet foglaló művészek soraiból akkor is, amikor az
Operaház élére nemrégiben kinevezett új vezető, Hegyi Árpád Jutocsa fejtette ki
nézeteit a dalszínház eddigi gyengélkedéséről.

Régen volt olyan rossz az általános közhangulat a kulturális intézményeknél, mint
mostanában. Nem csak az Operaházban feszült ugyanis a légkör. Az elvonások,
kötelező pénzügyi zárolások miatti kilátástalanság, elkeseredettség jellemzi a
színházi világot, a múzeumi közéletet és a kulturális élet más színtereit is, miközben
a miniszter személyes döntései tovább borzolják a kedélyeket. Az operaházi
tisztújítás mellett (HVG, 2005. július 30.) heves viták kísérték például azt is, amikor a
miniszter a közelmúltban a Műcsarnok új főigazgatójának azt a Petrányi Zsoltot
nevezte ki, akit a szakmai tanácsadók csak a harmadik helyre soroltak.

Követ dobott a vízbe Bozóki a külföldi magyar kulturális intézetek élén történt
polgárpukkasztó személycserékkel is. Brüsszel és Varsó után (előbbire a miniszter
egykori barátját, Petőcz Györgyöt nevezte ki, míg a "katolikus lengyelekhez" -
állítólag egy politikai alku részeként - az a Gordos István került, aki korábban a
Playboynál dolgozott, majd az ugyancsak ledér Penthouse magyar kiadását
főszerkesztette) a múlt héten az egyik legtekintélyesebb kultúrdiplomáciai
intézmény, a párizsi Magyar Intézet kapott új vágású vezetőt. A miniszter annak a
33 éves Derdák Andrásnak a személyében találta meg a legalkalmasabb igazgatót,
aki a kilencvenes években egy sajátos szubkultúrát képviselő intézményben, a
csillaghegyi Banán Klubban szocializálódott vezetővé, s aki az utóbbi időben Bozóki
egyik édesgyermeke, a Program a nemzeti kortárs könnyűzenei kultúráért, azaz
PANKK-program (HVG, 2005. június 11.) koordinátoraként öregbíthette hírnevét. A
kultúrdiplomáciában ifjú titánnak számító Derdák annak ellenére nyerte el a
miniszter bizalmát, hogy olyan neves közéleti személyiségek emelték fel szavukat
például a Párizsban élő - Madame Magyarországnak is becézett - Virág Ibolya
műfordító-könyvkiadó, több francia kormánykitüntetéssel elismert
művelődésszervező érdekében, mint Esterházy Péter, Grendel Lajos írók, Tarr Béla,
Schilling Árpád, Janisch Attila rendezők vagy ifjabb Bibó István.

A kulturális tárca élére februárban kinevezett - ám előtte Medgyessy Péter, majd
Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tanácsadójaként a háttérben már mozgolódó -
politológus-miniszternek eddig kevés lehetőség adatott meg ahhoz, hogy
lobbistaként pluszpénzek megszerzésével legalább ott oltsa a tüzet, ahol a
legnagyobb a baj. Ám Bozóki nem is erre szerződött. Ahogy ezt nyilatkozataiban
rendre kifejti, A szabadság kultúrája címmel júliusban megjelent kiáltványában pedig
részleteiben is megfogalmazta, megreformálni jött a területet. Célja olyan tetszetős
és könynyen fogyasztható szlogenekben foglalható össze, mint a becsontosodott
struktúrák, zárványok felnyitása, az oligarchák felszámolása; végső soron pedig egy
új kulturális időszámítás elindítása. Ám a jelekből ítélve, korántsem arról a
kultúrmisszióról van szó, hogy a miniszter olyan széles látókörű, a világban már
bizonyított személyekkel akarja leváltani a "betokosodott" vezetőket, akik
valamifajta kontraszelekció miatt eddig nem rúghattak labdába. Az operaházi
példánál maradva: úgy tűnik, praktikusan azok kapták meg a dalszínház irányítását,
akik megígérték, hogy a több száz milliós hiány és a további költségvetési elvonások
közepette is üzemeltetni fogják az intézményt.

Bozóki dolga egyszerre nehéz és könynyű. Nehéz, mert hivatalba lépésekor
mindössze bő egy évre tervezhetett, könynyű viszont azért, mert nincs sok
vesztenivalója. Ő nem az a politikus, aki későbbi újraválasztása érdekében
taktikázásra kényszerülne, s épp ezért csak mérsékelt reformok végrehajtásában
gondolkodhat. Számára mindig nyitva a visszaút a katedrára: Sólyom László
köztársasági elnök éppen hétfőn adta át neki egyetemi tanári kinevezési okmányát.
Ugyanakkor épp azért, mert politológusként komoly szakmai tekintélyt szerzett
magának (elsősorban a politikai ideológiákkal, és nem a belpolitikai események
kommentálásával foglalkozott), működését jelentős várakozás előzte meg
értelmiségi körökben.

Abban ma sem vitatkozik senki Bozókival, hogy a kulturális intézményrendszer sok
tekintetben változásra szorul. Ugyanakkor sem elődje, Hiller István minisztersége
idején, sem azóta nem készült mélyreható elemzés arról, hol és milyen mértékű
beavatkozásra lenne szükség. Következésképp ez idő tájt minden átalakítás inkább
kísérletezésnek tűnik, semmint egy hosszú távú stratégiai tervezésen nyugvó
koncepció megvalósításának.

A magyar kulturális intézményrendszer már sokszor bizonyított, a külföld előtt még
mindig nagy tekintéllyel bíró képződmény, amely ma sok tekintetben inkább
védelemre, biztonságra szorul, semmint kampányszerű átalakításokra - fogalmazták
meg az elmúlt hetekben többen is a nemzetközi kulturális életben magasan jegyzett
hazai szakemberek közül, a hét elején pedig a Közgyűjteményi és Közművelődési
Dolgozók Szakszervezetének elnöksége tett közzé hasonló értelmű állásfoglalást.
Bozóki eddigi intézkedései viszont azt látszanak igazolni, hogy miniszteri működése
során alapvetően abból indult ki: néhány karakteres intézkedés, amely "nagyot
szól", fontosabb, mint a kedélyek csillapítása és egy széles szakmai konszenzuson
alapuló, minden elemében végiggondolt reform elindítása.

Ebbe a sorba illeszkedik a kulturális miniszter által jegyzett - néhány tanácsadója
bevonásával készült - kulturális kiáltvány is. A megfogalmazásaival inkább az
érzékekre ható, következésképpen meglehetősen bombasztikusnak tűnő
dokumentum - amit Tamás Gáspár Miklós nemes egyszerűséggel semmitmondó,
arrogáns sületlenségnek minősített - már műfaja okán is komoly problémákat vet fel.
Kiáltványban ugyanis főként a hatalmi struktúrán kívül állók szokták megfogalmazni
a hivatalos állásponttal szembeni véleményüket. Tartalmilag nézve pedig egy ilyen
miniszteri vitairat aligha tudja kifejezni a magyar kultúra többségének - így az
alkotó- és művésztársadalom nemzetközileg is elismert tekintélyeinek - közös
bölcsességét. A miniszteri kiáltvány jelenlegi formájában így leginkább egy
ál-közvéleménykutatáshoz hasonlítható, amelyből kiindulva a miniszter végső soron
saját elfogultságai alapján hozhatja meg döntéseit. Mindez már csak azért is szül
szinte naponta újabb és újabb konfliktusokat, mert Bozóki - miniszteri döntései
tanúsága szerint - egy merőben más kultúrafelfogást képvisel, mint elődjei közül
eddig bárki.

A hagyományos szerepfelfogás szerint a mindenkori kulturális miniszter elsőrendű
feladata a kultúra fogalmának "tisztán tartása", például hogy a tárcavezető ne
legyen partner a valódi értéket képviselő kultúra és a kétes minőségű szórakoztatás
közötti határok elmosásában. (Ami persze nem azt jelenti, hogy a kultúra
"fogyasztása" ne szórakoztathatna.) A kulturális miniszter bírálói jellemző
félrenyúlásnak tekintik például az egyik kereskedelmi tévé profitorientált
vállalkozása, a Megasztár "kulturális védelem" alá helyezését: Bozóki hivatalba
lépése után nem sokkal meglátogatta, majd utóbb, augusztus 20-a alkalmából még
miniszteri elismerésben is részesítette a verseny döntőseit. De a tárca a PANKK-on
keresztül támogatta például a Sláger Rádió múlt hét végi budapesti "fergeteges"
Megapartyját is.

Bozóki miniszteri ars poeticája szerint viszont lényegében minden közösségteremtő
kezdeményezés a kultúra része, így méltó az állami védelemre, támogatásra.
Miközben persze korántsem mindegy, hogy például egy művelődési ház, zenei klub,
külföldi kulturális intézmény azáltal válik-e közösségképző intézménnyé, hogy ott
színvonalas, értékes programok várják az érdeklődőket, vagy csak buli, pörgés,
punnyadás. A kultúrpolitika határainak felpuhítására irányuló, gyakran píárízű
miniszteri akciók mögött - ilyen volt például az, amikor a Sziget Fesztiválon Kóka
János gazdasági miniszterrel gitározást imitálva pózolt a fotósoknak - ugyanakkor
nem nehéz észrevenni azt a szándékot, hogy Bozóki részben ettől a lazítástól reméli
annak a fiatalfelnőtt-generációnak a megnyerését, amelyben az ellenzéki
Fidesz-MPSZ jelenleg utcahosszal vezeti a népszerűségi listákat.

DOBSZAY JÁNOS