Kedves Callie,

lehet, hogy megdöbbentő, de nekem tényleg euforikus örömet okozott, hogy a Kulcsár-vallomások elérhetővé váltak. És tényleg úgy gondolom, hogy ha a sajtó következetesen így viselkedik -- tehát minden dokumentumot, amelynek van jelentősége, megpróbál nyilvánosságra hozni, még akkor is, ha ezzel pereket vesz a nyakába --, akkor hosszú távon sokkal működőképesebb demokráciánk lesz, és sokkal jobban bízhatunk majd abban is, hogy az üzleti élet szereplői önérdeküktől vezérelve megtartóztatják magukat a vesztegetési és kampányfinanszírozási ügyektől. A nyilvánosságnak akkor van csak visszatartó ereje, ha rendszeresen nyilvánosságra kerülnek ügyek, ha követni tudjuk -- például -- egy nyomozás menetét. Még akkor is így van ez, ha nem vagyok híve a népítéletnek, és nem hiszem, hogy a sajtó révén feltétlenül és mindig tisztábban látunk. Még akkor is jobb a nyilvánosság, mint a nyilvánosság hiánya. John Stuart Mill se úgy gondolta, hogy a sajtószabadság azért jó, mert mindig a teljes igazságot olvashatjuk, vagy mert a nyilvánosság önmagában morális érték: úgy gondolta, hogy a sajtószabadság azért jó, mert előbb-utóbb, a sokféle érdek versenyében, felszínre bukkannak olyan igazságok, amelyek hiányában nem tudnánk tájékozódni a világunkban. Magyarán: nem lehet eltussolni dolgokat, legalábbis hosszú távon nem. Ez az élmény szerintem hiányzik még az új magyar demokráciában, és ezért örültem a HVG döntésének.

Úgy érzem, hogy tele vagyunk gyanakvással, elvesztettük a bizalmunkat abban, hogy valaha is kiderül bármi bárkiről, aki magasan van, vagy politikai védettséget élvez. Vagyis kezd kialakulni a kirekesztettség, kisemmizettség érzése az emberekben, amely politikai apátiához vezet,het valamint rezignáltsághoz és ahhoz, hogy nem is próbálnak meg tájékozódni a közügyekben.

Ennek a folyamatnak a másik oldala épp ilyen rémes: a közéleti szereplőink és a gazdasági élet szereplői úgy gondolhatják, hogy egymás közt kell elintézniük a piszkos ügyeiket,  mert annyira erős az egyes sajtótermékek ideológiai öncenzúrája, hogy mindig csak a másik oldal botrányait teregetik majd ki, így pedig hiteltelenné válnak, vagyis a nyilvánosság nem jelent komoly veszélyt a politikai és üzleti ügyeskedők számára.

Mellesleg pedig a gyanakvás kultúrájában hajlamosak leszünk mindig a legrosszabbat feltételezni azokról, akik "fölül" vannak, míg egy egészségesebb és nyíltabb kultúrában, ahol lehet hinni abban, hogy a nagy disznóságok előbb-utóbb pártsemlegesen kiderülnek, inkább tudunk majd hinni abban is, hogy akiről nem derült ki disznóság, az nem különlegesen ügyes gazember, hanem esetleg nem is gazember. Így pedig inkább megérni nem-gazembernek lenni. Ha azt gondoljuk a politikusainkról és a legnagyobb üzleteimbereinkről, hogy gazemberek, akkor egy idő után nem is éri meg nekik becsületesen viselkedni, hiszen nem nyernek semmit azzal, ha becsületesek (eltekintve attól, hogy a lelkiismeretük tiszta, de erre nem építenék demokráciát).

be