Kedves pearson!

 

Bocs, hogy evvel kezdem - Aztán az iszlám kifejlesztette az erőszakos térítés elméletét és gyakorlatát.

No, ez egy ökörség. Az iszlám sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem alkalmazott erőszakos térítést.

Evvel kapcsolatban két megközelítés:

1. Teológiailag az iszlámban a dzsihád harccal kapcsolatos jelentése (merthogy sokkal tágabb fogalom) kifejezetten önvédelmet, közösség esetén önvédelmi háborút jelent, amelynek célja egyrészt a muszlim közösség védelme, másrészt az iszlám gyakorlásának szabadságát biztosítani. (ha evvel ellentétes részt találsz akár a Koránban, akár a Szunnában, kérlek jelezd)

2. Egyes orientalista szerzők - (lényegében a 60-as évekig az összes) a dzsihádot egyfajta hódító háborúként értelmezte. (ami teológiailag nem igaz, bár az igaz, hogy az iszlám világban a IX. századra a dzsihád-ot már minden tyúkperre, és konfliktusra ráhúzták). De nem is ez a lényeg. Tehát ha azon az állásponton is vagy, hogy a hódítás doktrinája benne van az iszlám elméletében avagy gyakorlatában, ez nem keverednő össze az erőszakos térítéssel. (A hódító hadjáratok ugyanis egy birodalom felségterületének kiterjesztésére szolgáltak, nem pedig vallási jellegű térítésre) - ez az álláspontod azért is érdekes, mert általában minden iszlámmal foglalkozó orientalista kiemeli ezt a különbséget.

Őszintén szólva az erőszakos térítésről szóló legenda sokkal inkább az iszlám terjeszkedésének keresztény kultúra általi feldolgozatlansága miatt terjedt el. Abban a gondolatrendszerben, ahol a kereszténység a végső vallás, valóban nehéz megérteni, hogy azokat, a főként monofizita területeket, amelyek az ortodoxiával szemben jó 300 éven át, többszöri népírtások ellenére megőrizták saját vallásukat, miért tértek át az iszlámra nagyon rövid időn belül.

Erre a korabeli Európa két választ tudott elképzelni:

1. Mivel úgy gondolták, hogy az eretnekeket csak erőszakkal lehet áttéríteni, arra gondoltak, hogy az iszlám az erőszakot nyilván sokkal hatékonyabban alkalmazza, mint ők.

2. Hogy az eretnekek már eddig is ilyenek voltak, végülis csak egy másik eretnekséget választottak. (kezdetben inkább ez a felfogás érvényesült, azonban a nyugati kereszténység megerősödésésvel és az egyház militarizálódásával a XI. sz-ban inkább az első megközelítés vált elterjedté. - és egyben meg is indokolta a keresztes háborúkat)

 

No, de a fő kérdésre, amit már rosta is pedzegetett, csak ő a keresztény vonalat emelte ki. Szerintem nagyon érdekes kérdés, hogy az iszlám és más vallási kulturális elemek között milyen kapcsolat található. (hangsúlyozom, hogy az alábbi gondolatmenet nem - kizárólagosan - muszlim nézőpont akár keresztényként, ateistaként is értelmezhető)

Szóval:

A hagyományos, 50-60-as évekig kizárólagos orientalista felfogás az iszlámnak három fő forrását, a zsidó, a keresztény, és a politeista arab hagyományt emelte ki. (ezek közül a keresztény és zsidó hagyományt nyilvánvalóan egymáshoz kapcsolódónak tekintették, míg a politeista arab hagyományt egy különálló forrásnak). - Egyes szerzők néha megpróbálták a zoroaszrianizmussal, meg mindenfélével összehozn, bár kevés sikerrel.

 

Azt gondolom, hogy e felfogásnak van egy alapvető hiányossága, miszerint a kereszténységet, de főleg a zsidóságot kiemeli saját kulturális környezetéből. (Ez persze érthető, hiszen a keresztény Európa számára a sémi kutura kizárólag a zsidóságon keresztül volt érdekes, másrészről a diaszpórában élő zsidóság nem a hagyományos sémi környezetben élt, és arról csakis a Biblián keresztül lehetett textuális tapasztalata.)

Ergo a zsidó vallás, azt mondhatjuk, talán egészen a mai napig, mint egy politeista környezetben szigetként álló unikális, teljesen saját vallási, mitológiai rendszer jelenik meg az európai gondolkodásban.

 

-Ebből következően, ha azt látjuk, hogy Mohammed Jóbra, Noéra Ábrahámra hivatkozik, akkor úgy gondoljuk, azt csakis a zsidó - vagy keresztény forrásokból veheti.

Csakhogy éppen a Korán, illetve az arabok iszlám előtti vallása az, ami ebben kétséget támaszt.

-Ugyanis a Korán, bár hivatkozik különböző Prófétákra, azonban történetüket nem meséli el, ismertnek veszi. (ezt persze még lehet keresztény, zsidó hatásként értelmezni, de ekkor érdemes revideálni e hatás mértékét. Ugyanis nem lehet egyszerre azt állítani, hogy Mohammed csak felszínes, innen onnan szedett infokat ismert a monoteista vallásról, miközben azt is állítjuk, hogy a Tóra történetei - érdekes módon elsősorban a zsidóság előtti próféták történetei - az arab világban széles körben ismertek voltak, és tudásukra evidenciaként lehetett tekinteni)

-ami még nyugatalanítóbb lehet, hogy a Korán, teljes természetességgel e próféták sorába olyan prófétákat is hoz, akik tök ismeretlenek a zsidó-keresztény hagyomány számára. (ennek ellenére a monotesita hitet, és Ábrahám vallásást hirdették), illetve olyan közösségekről beszél, amelyek bár nem keresztények és nem is zsidók, de Allahot, mint egy Istent tisztelik.

- És itt jön az egészben a csavar. Ugyanis, bár egyes orientalista szerzők Allahot, mint egyajta tűzistent értelmezik (hihi, a 60-as években Jahvéval ugyanezt játszották el a cucilista tudósok) egyszerű fordításban Allah annyit tesz, mint AZ- ISTEN. (lh sémi gyök istent, istenséget jelölt - ld. még héber Eloah, vagy az arámi Ilah, vagy a  szír Alaha szót-  ez utóbbi kettő egyébként keresztény szövegekből is ismert - az al- pedig az arabban a határozott névelő)

Viszont az Allah nevet az arabok már használták az iszlám előtt.

 

Tehát felmerül a kérdés, és kérlek ezen gondolkodjatok el;

Nem kézenfekvőbb-e, ha az ószövetségi történetekre, mint egy közös sémi hagyomány egyik változatára gondolunk, amelyben a korai időktől fogva jelen

az egy Isten koncepció (nevezzük bár Eloahnak vagy Allahnak), és amelyre időről időre politeista elemek rakódtak rá. - amelyre az Ószövetségi történetekben is számos pl. akad.

Így a sémi hagyomány egy állandó dinamizmusa a monteista és politeista koncepció egymás mellett élése. (amelyre egyxébként mind a Bibliában, mind a Koránban vannak utalások)